You saved me

9.rész

Miután elhagytuk anyámék házát, kezdetét vette a hosszú csendes út. Sosem értem miért nem beszélgetünk egymással, miért kell hallgatni, némán a tájat bámulni? Bár igazából engem a táj érdekel, de Brooklyn is. Most járok másodjára kint, új környezet, számomra felfedezetlen tájak. Boldogság önt el ahogy nézem a gyönyörű környezetet, valamilyen hegy felé közeledünk megint. És persze itt van mellettem ő. Néha észreveszem a szemem sarkából, hogy néz. De lehet nem is engem néz, hanem ő is a tájat. Bár kit érdekel...? Úgy is hiába álmodozom, neki van egy barátnője, akit senki nem ismer, és oly különös módon, csak nekem mesélt róla. De miért? Megbízik bennem? Gyanús nekem. Igaz nem is ismerem olyan jól, de elég gyanús ahhoz, hogy tudjam, titkol valamit előlem. Tán Theo mondott valamit rólam, amit jobb ha nem tudok? Vagy azzal a lánnyal kapcsolatos? Elmondaná, de nem meri? Mindegy is. Éljünk a jelennek. Bár igaz, érdekel. Érdekel, hogy mi van vele, mit érez. Nekem bármit elmondhat, de mégsem mondhatom neki, figyi, bennem megbízhatsz, ha van valami nyugodtan mondd. Az még se lenne normális. A végén még hülyébbnek nézne. Így is, néha feszengek a közelében. Mindig félek mit gondol rólam.

A sok jobbos és balos kanyarok után, elértünk a hegynek ahhoz a részéhez, ahova Brooklyn hozott. Kiszálltunk a kocsiból, Brooklyn mondott valamit a sofőrnek, majd a csomagtartóból kivett egy hátitáskát. Túrázni megyünk? Felvette az egyik vállára, majd elindult felém. A környék csendes volt. Rajtunk kívül még két kocsi volt. Hétköznap van, ilyenkor persze, hogy senki sem kirándul. Madárcsicsergés volt az egyetlen zaj, plusz a mi léptünk hangja, ahogy az enyhén sáros, kavicsos talajban tocsogtunk a cipőnkkel. Hova visz engem? Az erdő gyönyörű volt. A fák, enyhén párás környezet (jót fog tenni a hajamnak, jó göndör lesz), madárhang, és ha jól érzékelem, valahol a közelben patak folyik. Nincs kiépítve az út, de az ösvény megvan, hisz, ha jól látom eléggé közkedvelt túrázó hely lehet. Jelzések és táblák mutatják, hogy merre mi van. És mi hova megyünk? Néma csendben megyünk egymás mellett. Miért nem akar velem beszélgetni? De ha ő nem, akkor majd én.

- Hová viszel? - kérdezem, majd ránézek. Ő csak az utat nézi, nem is válaszol. Na köszi szépen... Olyan kedves vagy.

- Majd meglátod. - rám se nézve mondja. Úgy gyűlölöm ezt és az ehhez hasonló válaszokat. Most miért viselkedik így? Erre viszont már nem kérdezek rá. Inkább csak essünk túl ezen a napon. Már elment a kedvem mindentől. Ezzel a viselkedésével, a komor hangulatával lerombolja az én kedvemet is.

Egy elágazáshoz érünk, a tábla két irányba mutat. Az egyik a patak forrásához vezet, a másik meg... fogalmam sincs hova. Valami faluba. A patak forrása felé fordulunk, és megyünk tovább. Brooklyn ugyan úgy nem szól egy szót sem. Mindjárt elegem lesz. Csak sétál, már előttem. Gyorsan lépked, alig bírom tartani vele a lépést. Megint ott vagyok, hogy szólni akarok neki, de nem teszem. Úgy se válaszolna, vagy csak hanyagul mondana valami nem választ. Egy tisztáshoz érünk. Mivel nyár eleje van, minden szépen virágba borult, a látvány ami fogad, mikor kiérünk az erdőből, lélegzetelállító. Hegyek veszik körül a gyönyörű tisztást, az égen madarak repkednek, a virágok több színben pompáznak, bogarak is vannak amiket gyűlölök. Ha csendben maradunk, csak a természet hangját lehet hallani. Kicsit szokatlan számomra a kórházi sürgés-forgás után. Olyan... nyugodt és békés. Itt akarok meghalni. Olyan megnyugtató itt lenni. Az illat is tisztára más. Önkétlenül is mosolyt csal az arcomra ez az idegen, de gyönyörű környezet. De az egészet lerombolja Brooklyn komor hangulata...

Nem érdekel már. Levágom magam a fűbe, nem megyek utána. Itt maradok. De sajnos meghallotta, így azonnal visszafordul és odasiet hozzám. Leguggol elém, aggódó pillantást vet rám, majd hozzám szól:

- Mi a baj? Jól érzed magad? Ugye nem fogsz elájulni? - aggódva kérdezi. Na nekem most már tényleg elegem van.

- Ezt nem értem. Míg sétáltunk úgymond nem is vettél észre, most meg csak leültem, te meg azonnal iderohansz és megkérdezed, jól vagyok-e. Idáig háromszor akartam veled beszélgetést kezdeményezni, de olyan komor voltál. Látszott rajtad, hogy rohadtul nincs kedved most velem lenni, és elcipelni ide meg oda, de ha valami történik velem, máris észreveszel, és jössz, hogy nem-e ájulok el, mert te amúgy semmit sem tudnál csinálni. - kis szünetet tartok, hagy gondolkozzon. Majd mikor szólni akar, folytatom. - Teljesen látszik, hogy nem érdekellek. Pedig tök jó lenne beszélgetni veled, mert nekem ez így szar, hogy néma csendben sétálunk egymás mellett, te tiszta komor, és kedvtelen vagy, én meg próbálnám élvezni a helyzetet, de ha rád nézek lerombolsz mindent. - megint megállok. Brooklyn csak a földet nézi. - Miért csinálod ezt? Utálsz? Nyugodtan mondd el, nekem úgy is mindegy, már megszoktam, hogy mindenki utál. És te se leszel különb a többi közül.