You saved me

10.rész

Majd csak annyit veszek észre, hogy közeledni kezd az arcomhoz. Már csak pár centi volt közöttünk, mikor megállt. Most mire vár? Mi a baj? Kicsit visszább hajol, de a szemkontaktust tartja. Szemembe néz, próbálok valamit kiolvasni a tekintetéből, de semmi. Olyan gyönyörű szemei vannak, elveszek bennük. Sóhajt egyet, majd végleg megszakítja a szemkontaktust. Körbenéz, gondolkozik.

- Lassan vissza kéne mennünk. Kezd sötétedni. - mondja. Elenged, majd a tányérokat kezdi összepakolni. Segítek én is neki. Miért hajolt el? Pedig már majdnem megvolt!

Mikor kész lettünk a pakolással, a plédet is összehajtottuk, elindultunk visszafelé. Megint nem szólt hozzám. Miért kínzol? Az őrületbe fogsz kergetni! Visszafelé gyorsabban haladtunk. Az is lehet az oka, mert gyorsan sötétedik. Az elágazást is elhagytuk, Brooklyn még mindig nem szólt egy szót sem. Na jó, nem hagysz más választást, megint.

Megálltam, nehezen kezdtem venni a levegőt. Nekitámaszkodtam az egyik fának, majd szép lassan térdre ereszkedtem. A fák levele, a növényzet zajt csapott, Brooklyn ekkor hirtelen megállt. Jellemző. Hátrafordult, mikor észrevett iderohant hozzám, egyik kezét a térdemre tette.

- Jól vagy? - kérdezte ijedten. Fájdalmas arcot vágtam, a kezem a mellkasomon volt. Megrázom a fejem.

- Nem. - préselem ki a szavakat. - Nyugi, nincs semmi komoly. - nézek rá. Látszódik rajta, hogy megkönnyebbül. - Viszont attól félek, nem tudok járni. - Brooklyn csak bólint egyet. Majd hirtelen megérzem az egyik kezét a hátamon, másikat a térdhajlatomnál. Na ne! - El se bírsz. - mondom mielőtt felemelne.

- Majd meglátjuk. - válaszolja, majd megemel. Hát, tartani azt már bír. Viszont azt már kétlem, hogy teljesen a kocsiig elbírna. - Na mit mondtam. - mosolyog rám. Elindul, most már nem siet annyira.

Az út vége felé, már észreveszem rajta, hogy nagyon erőlködik. El fog ejteni! Nem bír el, túl puhány.

- Brooklyn! - szólok ijedten.

- Nem! Elbírlak. Mindjárt ott vagyunk. - mondja, viszont a hangján tisztán lehet hallani, hogy erőlködik. Hirtelen lejjebb esik a keze, majdnem leesek, gyorsan átfonom a kezem a nyaka körül.

- Brooklyn! - szólok rá megint.

- Nem! Már itt is vagyunk. Nézd! - mondja. És tényleg. Itt volt két lépésre a kocsi. Végre.

És akkor, pont két lépésre a kocsitól, Brooklyn nem bírt tovább, elejtett. És ez még semmi. Olyan ügyetlen volt, hogy még el is bukott... és rám esett. Nem éreztem a mellkasom, a lábam, de neki még rám kellett esnie a... mittom én mennyi kilójával. Szóval végleg meghaltam. Csodás érzés. Igaz zavart, bár az nem volt rossz, hogy megint közel van hozzám. De nem, a fájdalom győzött.

- Légyszi, szállj le rólam! - levegőért küszködve, tolom el magamtól.

- Bocsi. Nagyon sajnálom. - mászik le rólam bocsánatkérések közepette.

- Valahogy éreztem, hogy el fogsz ejteni. - ülök fel.

- Tényleg nagyon sajnálom.

- Kicsit még erősödni kell. - mosolygok rá, közben megütöm a bicepszét. Nagy nehezen felállok, de mivel nem érzem a lábam, így kezdek hátradőlni.

- Hóó. - áll mögém, hogy megtámasszon. - Jobb lesz, ha beülsz a kocsiba. - az egyik kezével a derekamat fogja, míg a másikkal a lapockámat.

- De nem tudok. Alig érzem a lábam. - nézek rá a vállam felett.

- Oké. - bólint.

Már sötétebb van, mint mikor jöttünk vissza, alig lehet látni, bár a szemem hozzászokott a fényhez, de nekem ez fura, hisz ennyire sötétben nem szoktam lenni. Hirtelen csak annyit érzek, hogy elváll a lábam a talajtól. A kezemmel azonnal Brooklynba kapaszkodom. Felemelt megint menyasszonyi pózba. A kocsiajtó már nyitva van, épp rak be. Félek, megint elejt. De nem. Viszont nagyon közel van hozzám. Ma már harmadjára! És annál közelebb sosem jön. De miért nem? Miért kínzol? Haj istenem... Szörnyű mit tud, miket tud kiváltani, csinálni velem ez a fiú. Az egyik pillanatban görcsöl a gyomrom, a szívem a torkomban dobog, alig hallok, majd a másik pillanatban már úgy viselkedik velem, mintha nem léteznék, és ez fáj.

Brooklyn is beült a kocsiba, majd szólt a sofőrnek, hogy indulhat vissza. Gondolom, a sofőr halálra unta magát. Sőt! Szerintem rohadtul nincs semmi kedve fuvarozgatni minket. Látszik is rajta, ha még próbálja titkolni is. Sajnos nem sikerül neki valami nagyon jól.

(***)

Nem is emlékszem az útra. Aludhattam. Vagy aludtam is. Biztos. Most viszont, csak annyit érzek, hogy cipel valaki. Ahogy belélegzem az illatát, a gyomrom görcsbe rándul. Csak egy valaki váltja ki ezt belőlem. Brooklyn. Ő cipel. Erős fények vannak. Kórház. Jaj ne már! Megint itt vagyunk?! Vele akarok maradni. Azt akarom, hogy öleljen örökké. Vigyázzon rám, gondoskodjon rólam. A halálom utolsó perceiben is velem legyen. De nem lehet. Brooklyn még minidig egy másik lányt szeret, rám csak úgy tekint, mint egy  nyomorultra. Csodás. Annyira szar érzés, hogy én minidig többet akarok, vágyok rá, ő meg leszar. Vagy játszadozik velem. Ami, már nyolcezerszer elmondtam, az őrületbe kerget.

Ajtónyitódás, gondolom most értünk be a szobámba. Érzem ahogy lerak az ágyra. Nem akarom kinyitni a szemem, akkor megzavarnék mindent. És milyen jól tettem, hogy nem gondoltam meg magam. Hallom ahogy leül a székre. Megfogja a kezem... Most engem bámul? Ne már! El fogom nevetni magam. Leda légy komoly! Kezemet megemeli, és ha jól érzem, vagy gondolom, az arcához rakja. Mit csinál?

- Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküled. - kis szünetet tart. - Hiányozni fogsz. De ígérem, amint visszajövök, csak a tiéd leszek. - érzem ahogy elengedi a kezem, hallom, hogy feláll a székről, majd...

Majd puszit ad az arcomra.

Helló skacok.Sorry hogy ilyen rövidke lett, de akadt pár technikai és más problémám.Remélem tetszett, lehet gagyika lett, de ez van.

Légyszike kommenteljetek, nagyon sokat jelentene nekem!

Szeretlek titeket.És remélem nem unjatok halálra magatokat a storym olvasása közben:D