-Anya! Hová raktad a kasmir pólóm? -kiabálok le az emeletről.
-Már a bőröndben van.
-És a bőrönd hol van?
-Az autóba. Igyekezz mindjárt indulunk!
Na szuper. Pont azt a pólót amiben menni akarok. Jellemző. Eddig minden költözködéskor ez a folyamat játszódik le. Elegem van. Ebből és mindenből.
Gyorsan kirántom az utolsó "kedvenc" pólóm a szekrényből és lerohanok a lépcsőn.
-Itt a reggeli.- Teszi le anya elém a melegszendvicset.
-Nem vagyok éhes.
-Oké. Akkor ne húzzuk az időt. Ülj be a kocsiba.
Felkeltem az asztaltól, felkaptam a táskám és Bogyó pórázát.
-Picsába!-szaladt ki a számon.
-Susane! Mégis hogy beszélsz.
-A kutya bevizelt!
-Akkor sem beszélhetsz így! Mars az autóba. Azt majd én elintézem.
Felszaladt bennem a pumpa. De megpróbáltam nyugodt maradni. A multkori idegösszeropanásom után szerintem anya is a diliházba kerül velem eggyütt.
A kutyát beraktam a ketrecbe, és beraktam a középső ülésre.
-Na gyerekek, indulhatunk?
-Vágjunk bele!- motyogtam.
-Anyu, ugye Londonban is van ilyen jó fagyi, mint itt?-szólt az öcsém összemaszatolt arcal.
-Haver, ott még jobbak mint itt!-kacsintok rá.
Philip egy cuki 5 éves kisfiú, de senkit ne tévesszen meg, amilyen cuki olyan rosszcsont. Néha olyan mint az ördök utóda. Multhéten például leragasztotta a papucsom a padlóhoz, és miént beleléptem hasra vágódtam. Ez a sztori több mint két hétig tartott, ugyanis a mocsok elbújt a szekrénybe, és az egésszet megörökítette. És ezt a felvételt mutogatta anyának, míg azzal nem kezdtem fenyegetőzni, hogy elküldöm apához Mexikóba.
-Anya dugó van. -örvendezett Philip.
-Nem mondom!- szólok szarkasztikusan boldogan vissza neki.
De!- vigyorog még mindig
-Le fogjuk késni a gépet. -suttog anya, és a kormányra támaszkodva a halántékát maszírozza.
-És? Megyünk a következővel.
-Van kedved órákat ott várni?
-Ja, majd keresek egy sexi biztonsági őrt magamnak és megkérem mutassa meg a wc-t.
-A nőit vagy a férfit?
-Nekem az már oly mindegy.
-Susane, mond, hogy az öcséden fejhalgató van...
-Nem nincs, mindent hallot.
-Komolyan?
-Nem.
És megtörtént. Nevettünk. Eggyütt. Mi ketten. Hosszú hónapok óta, mióta elváltak apával nem nevettünk. Soha. Leszámítva az életvidám öcsém aki még azon is nevet ha gyilkolnak a TV-ben. Néha tényleg félek tőle.
És miután kivártuk magunkat a dugóban, futva, de megérkeztünk a repüllőtérre. Tíz perc volt még a felszállásig. Elmentem a mozsdóba felfrissíteni magam. Mikor kiléptem az ajtón elöntött a düh, és szenvedés egyben. Nem akartam látni amit láttam. Anya mellet váratlan meglepetés fogadott...
