Kedves mesék Júdás vidékéről

Gyenge pontok

Félig leeresztett szemmel, hátamon a táskámmal haladok át a szürke, szagos szmogon, amit szinte vágni lehetne. Minden lélegzetvételnél köhögnöm kell, ezért kezemet az orrom elé teszem, hogy valamivel könnyebbe jussak levegőhöz. Érzékeny szememet csípi a köd, könnyezek tőle, olyan, mintha sírva fakadnék a látványtól. Ha nem lenne mindennapos a romok, a kosz, az árnyak és a szürkeség látványa, biztosan ezért zokognék. Vékony, csontos vállaimat lehúzza a táskám, sajog minden porcikám. Pedig csak iskolából térek haza. Talán rájátszik, hogy idejét sem tudom, mikor ettem utoljára. Anya megígérte, hogy ma ebédre készít valamit, de lassan abban sem bízok, hogy hazaérek. A vádlim minden lépésnél fájdalmasan felsajdul és egész testemben remegek, pedig szörnyen meleg van, mint mindig. 

Megállok, hogy kicsit kifújhassam magam, a térdemre támaszkodom, türelmetlenül szívom magamba a szennyezett levegőt. Újabb köhögési roham tör rám, aztán, amikor felegyenesedek, hogy folytathassam az utamat, körbenézek. Egy ideje már csak az utat néztem, fel sem tűnt, hogy itt vagyok. Bal oldalamon pár aligha épnek mondható viskó, jobb oldalamon háztömbök, kicsit odébb egy gyönyörű, bár romos templom. Szeretem ezt a részt, a sok szürke épület közül olyan csodásan tűnnek ki az imaház cifra faragványai, színes ablaküvegei, tornyai. Van benne valami csalogató, az ember tényleg a mennyországban érezheti magát, ha csak rápillant. 

Sajnos ennek a vidéknek csak egyetlen hátránya van: a vadállatok. Errefelé meglehetősen elgazosodott, sőt erdősödött a vidék, sok állatnak nyújt ez megfelelő búvóhelyet, köztük farkasoknak, vadkutyáknak, és medvéknek is. Fogalmam sincs, miért nem lőtték még őket ki. Nincs ínyemre, hogy bármelyikükkel összefussak, nem vagyok olyan állapotban, hogy élve kikeveredjek a találkából. 

Megvakargatom hosszú körmeimmel csontos kezemet, fújok egyet, aztán újra elindulok. Gondolataim egészen elterelődnek. Ha a "fentiek" nem engedik, hogy bármilyen vallást felvegyünk, miért nem rombolják le a templomot? Nem képvisel semmilyen értéket, csak egy gazos rom a sok közül, rengeteg más dolgot építhetnének a helyére. Bár mégis sajnálnám, ha eltűnne, olyan ritka, ha az ember színeket is lát. Szeretem ezt az épületet.

A gondolataimból mély, szaggatott morgás ébreszt fel. A hang irányába fordulok, és ahogy szembenézek tulajdonosával, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Egy vicsorgó dögevő néz velem farkasszemet, vézna, girhes, a bundája csapzottan lóg csontjain, szinte állati alteregóm is lehetne. Fogai kivillannak, fenyegetően vicsorog, a nyála csöpög. A szívem őrült zakatolásba kezd. Ahogy a kutya ugat egyet, hátralépek, és azzal a lendülettel fel is kapok egy követ, majd támadó helyzetbe állok. Ösztönösen vicsorítok, és ráfújtatok, mint egy macska. Amikor az állat felém indul, hozzávágom egyetlen eszközömet, amivel nemhogy megijeszteném, inkább felhergelem a girhes kutyát. De legalább nyerek egy kis időt, és sikerül felkapnom egy hosszabb, vastag ágat. Amikor az állat újra támad, a fejére vágok vele, de ő beleharap és nekiáll kirángatni a kezemből. Idegesen húzom én is újonnan szerzett fegyveremet, és az erőlködéstől hátra esek. A kutya ezt könnyedén kihasználja, és azonnal rám mászik. Kinézetéhez képest szörnyen nehéz, a lábaival mintha összeroppanthatná a bordáimat. Annyi lélekjelenlétem van, hogy a botommal hárítsam a támadásait. Az arcomba morog, a leheletétől öklendeznem kell, az arcomra csöpög a forró nyála.  Végem.

- Az orrára üss, ott érzékenyebb - szólal meg egy váratlan hang valahonnan a hátam mögül, a magasból. 

Egy pillanatra ledöbbenek, hogy nem vagyok egyedül - vagyis, majdnem egyedül - és a szememmel keresni kezdem a hang tulajdonosát, de az állat azonnal kihasználja figyelmetlenségemet, és a karomba mar. A fájdalomtól felordítok, és a szemem azonnal könnybe lábad. Teljesen lebénulok, a gyomrom remegni kezd, hirtelen hányingerem támad. Teljesen elernyedek a dögevő teste alatt, bénán hagyom, hogy hörögve marcangolja a kezemet, azt sem tudom, hol vagyok. Bár a fájdalom hullámokban önti el a testemet, ez az egyetlen dolog, amit képes vagyok érzékelni. A fények eltompulnak, a hangok eltorzulnak. Ahogy két világ között szédelgek, a szemem újra a karomra siklik, és csak akkor térek megint magamhoz, amikor észreveszem, hogy az egészet beborítja a vér, bár fogalmam sincs, ezen miért lepődök meg. Megint érzem a kutya szagát, és a véremét is, hallom, hogy még mindig kiabálok, pontosabban, már csak nyöszörgök, és hirtelen összerázkódom. Kiveszem sebesült kezemből a botomat, és a lehető legnagyobb erővel az állat orrára sújtok. Azonnal elereszti a karomat, és nyüszítve hátrál pár lépést, de aztán újra támadni kezd. Valahogy ülő helyzetbe tolom magam, aztán újabb csapást mérek rá, addig verem kíméletlenül, amíg ő is a földre kerül. Fölé kerekedek, ezúttal én állok. Mindaddig, ütöm, míg dühös szeméből ki nem száll az élet utolsó szikrája is. A mély horpadásra siklik a szemem, amit a koponyáján okoztam. Soha nem ártottam még állatnak, a támadások elől mindig sikerült elfutnom. Szégyenlem magam, hogy a szívem egyedül a karomért fáj, csakis azért zavar, hogy végeztem a kutyával, mert borzasztó mocskot okoz a vére, ami engem is beterít. Ledobom a fegyveremet, és az állat mellé kuporodom. Magamhoz szorítom vérző kezemet, és könnyezek, zokogni nincs erőm. Kis idő múltán teljesen elhagyom magam, és magzati pózba fekszek. Nem tervezek felállni soha többé. 

Percek, vagy akár órák múltán lépéseket hallok, pont a fülem mellett, de nem nézek fel, teszek rá, ki az. Az illető azonban leguggol mellém - ezt térde keserves recsegéséből következtetem ki - és kisöpri a szememből koszos szőke hajamat. Felpillantok. Két arc magasodik fölém, bár kicsit elmosódik a látásom, és ezúttal nem a könnyeimtől. Zúg a fejem, szörnyen fáj, és szédülök. 

Az egyik idegen, egy fiatalabb srác, talán tíz lehet, fölöttem áll, érdeklődő, sőt, aggódó pillantásokat vet felém. Szemei élénk kékek, haja az enyémhez hasonló szőke, szörnyen sovány, és sápadt, a ruhái piszkosak. Közelebb egy idősebb, velem talán egyidős fiú guggol, a haja fekete, a szemei szürkék, de amúgy ő is ugyanúgy sápadt, sovány, bár az arca még beesettebb. Sötét ruhákat hord, a tavaszias idő ellenére vékony, szürke kabát van rajta. Olyan kisfiúsan néz, mintha a fiatalabbikkal egyidősek lennének, a szája sarkában mosoly, ami olyan hatást kelt, mintha élvezné a látványt. 

- Fel tudsz ülni? - kérdezi az idősebb, mire értetlenül pislogok, mintha nem fogtam volna fel, mit mondott. Felnéz a fiatalabbra, és biccent neki. A kisfiú megkerül, mellém guggol, és ideges pillantásaim kíséretében megpróbál feltolni. Persze nem hagyhatom, hogy a vézna kezecskéivel az én súlyomat tolja fel, úgyhogy amennyire csak bírom, megemelem magam, ám amint ülő helyzetbe keveredek, felfordul a gyomrom, és öklendezni kezdek. Mivel napok óta nem jutottam szilárd ételhez, csak egy kis folyadékot köpök magam mellé, aztán remegve összegörnyedek. 

- Haza vigyük? - kérdezi a kisfiú, sugárzik a hangjából az aggodalom.

- Nem hagyhatjuk csak így itt - válaszolja barátja, közben kezébe veszi sebesült karomat, és forgatja - Bár nem hiszem, hogy veszett volt.

- És a kutyával mi legyen? - hallom, hogy feláll, és körbe járja a tetemet - Van rajta valami hús... 

- Akkor azt is visszük - meglepő módon megnyugtat a hangja kellemes. Kábán pislogok rá, csakis a hangokra fókuszálok, bár a lüktető fájdalom hullámokban járja át a testemet - Te segítesz a lánynak, oké? Ha meglátom, hogy egy kicsit is meginog...

- Természetesen - vágja rá a kisfiú félénken, aztán mellém sétál, és odébb lökdösi társát - Ne bámuld, mert megijeszted! - torkolja le.

Nem igazán vettem észre, hogy bárki bámult volna, hiszen csak néztem ki a fejemből. A kicsi megpaskolja az arcomat, mire sikerül magamhoz térnem, élénkebben kapkodom a fejemet. Azonnal megbánom, hogy felébredek, mert még inkább a tudatomba férkőzik a fájdalom. Felnyögök.

- Hogy hívnak? - kérdezi a tíz éves forma, folyamatosan a szemembe néz, nem hagyja, hogy megint elkábuljak. Gyönyörű az írisze, egészen világoskék, szinte fehér.

- A...liz - nyögöm ki, magam is meglepődök, milyen erősen szól a hangom. A kisfiú nem mosolyodik el, csak bólint.

- Vilmos vagyok, az az ijesztő fickó pedig Zalán - Mondja, és a másik srác felé pislog, én is követem a példáját. Zalán felpillant a tetemről, és összefonja maga előtt a karját. 

- Ti.. mit kerestek itt? - kérdem.

- Sétálgatunk, embereket mentünk, a szokásos - mondja az idősebb.

- Máris felcsaptunk szuperhősöknek? Eddig csak a vadállat és a prédája szerepet játszottuk - mondja Vilmos. A fekete hajú erre édesen elmosolyodik. 

- A múltkor nem voltál ilyen magabiztos, mikor a bicskám olyan kellemesen simogatta a gerincedet, nem igaz? - kérdezi, ez igencsak furcsán hat, az ő hangjával. Nincs erőm aggodalmaskodni a mondatán. 

Vilmos lesüti a tekintetét, közben a zsebéből előhalászik egy rongyot, és nagyjából körbetekeri a sebet a kezemen.

- Mennünk kéne. Ki tudja, hol vannak ennek a korcsnak a haverjai - motyogja Zalán

Vilmos bólint, és feláll." Barátja" mögém sétál,  mindkét kezével benyúl a hónaljam alá, és úgy emel fel a földről. Köszönetet mondanék, de elszédülök, és kis híján újra a fenekemre huppanok, szerencse, hogy Vilmos éber, és gyorsan átkarol. Zalán egy hangos nyögéssel felkapja a dögöt, és mellénk lépked. 

- Mehetünk.