Kedves mesék Júdás vidékéről

Már nem kell túl sok a holnaphoz...

Csak egy másodpercig állok egy helyben, ám számtalan párhuzamos gondolat zakatol át az agyamon. Talán elfuthatnék. Elbújok valahova, nem lesz problémám, csak átvészelem az éjszakát, aztán elsétálok innen. Nincs több vér, jajgatás, sírás, szenvedés. Vagy itt maradok. És fogalmam sincs, mit teszek. Az első lehetőség annyival könnyebb lenne, de Istenem, a lelkiismeretem! 

Kifújom visszatartott levegőmet, és amilyen gyorsan csak tudok odasétálok Vilmos mellé, és leguggolok, a sötétben megpróbálom szemügyre venni a lábát. Épphogy hozzáérek, felkiált, és kiereszti addig nem túl sikeresen visszatartott zokogását. Azonnal elengedem, és szinte kényszeresen törölgetni kezdem a ruhámba a kezemet. Remegek, erősebben, mint az előbb, a ház mellett kuporogva. Addig talán nem is fogtam fel, mi történik, de most, hogy itt van előttem előttem a síró gyerek, a fémes szagú vér, a félelem teljes valója, az érzések letaglóznak, és tehetetlenségemben megragadom Vilmos arcát. Kényszerítem a sötétben, hogy rám nézzen. 

- Vilmos! Ide figyelj! Épphogy karcolt, oké? Nincs ott semmi! Érted? - A kisfiú az ajkába harapva próbálja elfojtani újabb könnyeit, de kezeit a lábára szorítja, és próbál minél távolabb kerülni tőlem.

Elengedem, és egy darabig eszeveszetten keresek bármilyen segítség után, aztán hosszú, szürke pólómhoz kapok, és megragadom az alját. Közben Vilmos már egészen messze hátrál, összehúzza magát, próbál eltűnni előlem. Egy darabig idétlenül rángatom a ruhámat, aztán sikerül letépnem az alját, és ellenkezése ellenére közel megyek hozzá, a lábára tekerem az anyagot, minél erősebben. Teljesen elkeseredek, mikor észreveszem, hogy szinte azonnal átitatja a vékony szövetet a vér. 

- Aliz! Aliz, kérlek, me...menjünk el innen! - zokogja, és miután befejeztem a lába bekötözését, újra a sebére szorítja a kezeit - Menjünk a kór...házba, hiszen látják, hogy fáj! Lá... látniuk kell! Biztos elengednek, Aliz! - a térdére hajtja a fejét, vékonyka teste összerázkódik - Nem ilyen kegyetlenek. 

- Vilmos...-motyogom, és letépek még egy adagot a ruhám aljából, újra áttekerem a lábát. A szívem darabokra hasad érte, félek, aggódok. Nem akartam, hogy miattam essen bántódása - Mindjárt kitalálok valamit - mondom hangosabban, felállok, és körbesétálok, de a szememet alig veszem le a vacogó fiúról. 

Hosszú percek telnek el szavak nélkül, az agyam zakatol, ahogy az idő is. A második kötést is átvérzi. És később a harmadikat is. Egyre fehéredő bőre szinte világít a sötétben, a szája minden túlzás nélkül is lilának mondható. Hirtelen féltérdre ereszkedem, és nekiállok kifűzni a cipőfűzőmet, de a mozdulattól Vilmos megijed.

- Te meg mit csinálsz? - kérdi, és ahogy becsukja a száját, hallom, hogy a fogai összekoccannak. Végigfut a hátamon a hideg.

- Eszembe jutott valami. - vágom rá, részletesebb választ nem adok, és ő sem firtat tovább. Bár a remegő kezem lelassít, végül sikerül kiszabadítani a madzagot a cipőmből, és szó nélkül leszorítom vele Vilmos sebesült lábát.

Erre ő csak felkiált, és nekiáll lefeszegetni a lábáról a fűzőt.

- Aliz, mit csinálsz? Ez fáj - a zokogása újra feltör, miközben én igyekszem úgy forgatni a sebén lévő "kötést", hogy viszonylag tisztán maradt rész fedje a lövést, aztán türelmetlenül ráütök a kezére, és húzok egyet a szorítókötésen.

- Igyekszem megoldani, hogy ne vérezz el - motyogom idegesen, bár vissza kéne vennem magamból. Hiszen talán tíz éves lehet, rémült, és fázik, engem alig ismer. Még én sem bízok eléggé magamban, de ez minden, amit tenni tudok érte.

Semmit nem tudok arról, amit a lábával műveltem. Lehet, hogy egy életre búcsút mondhat neki, lehet, hogy sikerült megmentenem, de biztató, hogy egyre kevesebb vér szivárog a sérüléséből. Most már csak túl kéne élni az éjszakát.