Kedves mesék Júdás vidékéről

Alkotásba fojtani a fájdalmat

Fél órába se telik, mire odaérünk egy nagy, fából épült házhoz. Bár kissé rozoga, az én otthonomhoz képest elbűvölő. A kerítés előtte düledezik, és korhad, még a csípőmig sem ér. Nincs emelete , a tető úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban beomolhatna. Az ablakok épek, bár kicsit koszosak. Persze, hisz' az ember hiába súrolná, másnapra ugyanúgy bemocskolódik. Hozzá kell szokni, hogy a levegő, amit beszívunk mocskos, szépen lassan megmérgez, majd megöl. 

Félszegen Vilmosra pislogok, aki éberen figyel rám, fél szemét rajtam tartja. Zalán a kutyával van elfoglalva, szórakozottnak tűnik. Ijesztő a mosolya, amivel az állatot méregeti. Nem tudom, kihez készülünk, valószínűleg valamelyik fiú otthona ez a házikó, ám hogy melyiküké, az titok marad. Vilmos biztatóan rám mosolyog, kedves tőle, hogy igyekszik tartani bennem a lelket. A kezem sajog, a lábaim szinte végleg feladták a szolgálatot. Talán ezért sem gondolkodtam túl sokat, mikor úgy döntöttem, velük maradok. 

Vilmos kinyitja a kertkaput, én pedig utánalépek, majd továbbhaladunk, egészen a ház bejáratáig. Hátrafordul, valamit mondana, ám Zalán türelmetlenül felszisszen mögöttünk, szóval visszafordul az ajtóhoz, és benyit. Követjük.

A ház belülről fakó, nincs semmilyen fény, csak az egyre gyengülő napsugarak világítják meg a konyhát, ahova nyílik a bejárati ajtó. Itt nincs semmilyen illat vagy szag, ami megnyugtatóan hat rám, nem bírnék elviselni még több ingert. Apró helyiségben vagyunk, az egyik falat egy nagyobb ablak foglalja el, ami az ide vezető útra néz, a többit szekrények,  és konyhapult foglalja el, a tér közepén egy asztal, göröngyös felülettel , körülötte rozoga, egyenetlen lábú székek. Vilmos leültet az egyikre, ami majdnem feldől emiatt, aztán kifut egy másik szobába. Zalán feldobja a kutyát a konyhapultra, aztán odahúz egy széket, velem szembe, és fordítva leül rá, a szák támlájára támasztja a könyökét. Zavartalanul bámul engem. Sem erőm, sem kedvem lesütögetni a szememet, én is őt figyelem, bár a rezzenéstelen arcot nem sikerül összehoznom, minden mozdulattól újabb adag fájdalom árad szét a testemben. Egy nagyobb grimasznál Zalán alig láthatóan elmosolyodik.

- Fáj? - kérdezi édes hangján. Nincs energiám bevetni amúgy is gyenge humoromat, így egész egyszerűen bólintok.

- Pokolian. 

- Helyes - válaszol ő, az arcára addig számomra ismeretlen komorság ül ki. 

- Helyes? Jól esik az aggodalmad - motyogom, és félrenézek mögé, ki az ablakon. Nincs kedvem vele beszélgetni. Ijesztő. A hangjával teljesen ellentmondásos.

- Gondolj bele, Aliz - milyen édes, megjegyezte a nevemet - Milyen lenne, ha nem fájna? Egész életünkben szenvedtünk valami által, nem igaz? Ez a lételemünk. Ha egyszer felerősödik a fájdalom, az természetes. Ha viszont elmúlik, az nem csoda. Isteni kegyelem.

Csendben figyelem, ahogy beszél. Aztán, mikor befejezi és semmit nem fűzök a mondanivalójához, újra kinézek az ablakon. De még mindig érzem magamon a pillantását.

Eltelik pár perc, majd nyílik egy ajtó, és Vilmos lép be rajta, mögötte egy fiatal nő. Harmincas éveiben járhat, bár sötétbarna hajába ősz hajszálak is keverednek, ám ezekről mind elvonja a figyelmet nagy, szürke szeme, és magas, csinos termete. Még a fakó göncök mögött is látszik nőies testalkata, a tartása tiszteletet parancsoló. Mégis kedvesen, sőt együtt érzően néz, amint meglát. Majd a tekintete átsiklik Zalánra. 

- Hányszor mondtam már, hogy ne bámulj másokat, mert megijeszted őket? - kérdezi, olyan kellemes, megnyugtató hangon, amilyet egész életemben csakis egyszer hallottam mástól. Ez alapján le sem tagadhatná, kinek az édesanyja ő.