Kedves mesék Júdás vidékéről

Minden nap egy alma az orvost távol tartja

Olyan ijesztő tud lenni, mikor az ember világa egyik pillanatról a másikra megváltozik. Nincs figyelmeztetés, vészjelzés, bármi, ami felkészítene a katasztrófa előtt. 

Magyarország Júdás vidékéjének soha nem ez volt a legbarátságosabb zuga. Az utcák sötétek, koszosak, és legfőképp veszélyesek, az emberek ugyanilyenek. Sehol egy lélek, csak a feketepiacokon zajlik az élet, de az onnan kiszűrődő hangok titkosak, és távoliak. Olykor felhangzik egy kiáltás, egy szerencsétlen ember könyörgése, azonban segítség nem érkezik sehonnan. Mindenki fertőző, mindenki beteg, mindenki veszélyes, senki sem megbízható. 

De elég volt egy hét, és mintha az eddigi folyamatok kétszeres gyorsasággal játszódtak volna le. Az embereken ijesztő kinézetű kiütések, sebek, a bőrük szürke, vagy épp zöld, szájukból folyik a nyál, vagy épp teljesen kiszáradtak, de mindannyiukon ott van a kétségbeesés. Azaz, azokon, akiknek megmaradt az ép elméjük. 

Csendben haladok az iskolába, a fejem leszegve, nem nézek senki szemébe. Ahogy a belváros felé haladok, az épületek egyre magasodnak, egyre kevésbé düledeznek. Látni pár embert, ahogy dolgukra sietnek, de nem néznek semerre, csak előre, a mozgásuk egy idő után már robotosnak tűnhet. Szürke egyenruha. Akár egy lepel. Az egyéniséget takarják, vagy a kóros soványságot?  Idősek, és fiatalok verődnek csoportokba, rajtuk nincs munkásruha, vagy iskolai uniformis, szakadt göncökben feszítenek, sötétebbek, mint az árnyak. Ahogy elhaladok előttük, megfigyelnek, néhányan utánam is szólnak, de soha nem nézek rájuk. A szemem sarkából azonban észreveszem a betegséget, az őrültséget, a halál jeleit. Nos igen, korábban is láttam ilyen négy-öt fős csapatokat. De most minden sarkon ott vannak. A számuk megnőtt. 

Azóta nő. Azóta, hogy elrepült a fejünk felett az az ismeretlen repülőgép. Hang nélkül. 

Elhaladok a belváros legmagasabb tíz emeletese előtt, a polgármester szeme fénye előtt, melyen óriásképernyő tudósítja az arra tévedőket az eseményekről. Vagy éppen szennyezi az elménket reklámokkal. Remekül megoldották a kijelző elhelyezését, előtte egy tér helyezkedik el, ami teljesen üres, körülötte ívben alacsony, koszos épületek. Próbálták hívogatóan kicsinosítani ezt a kis területet, körös-körül díszes virágtartók állnak, bennük kissé elszáradt, de még így is feltűnően színes növények. A tér ilyenkor korán tele van, az emberek vagy ilyenkor sietnek munkába, vagy nemrég ért véget a műszakuk. A nap még elviselhető, ahhoz képest, hogy november van, csak harmincöt fok lehet. Megállok egy pillanatra a szürkés tömeg szélén. A legtöbben szemüket leárnyékolva nézik a képernyőt, bár most csak reklámok villannak fel pár másodpercre. Ezúttal egy láthatóan orosz férfi mosolyog fentről. A nagy felbontású képen hibátlanul jelenik meg ősz haja, krumpliorra, apró szemei, széles szája. Szörnyen kellemetlen érzésem támad a látványára, majdnem jobban megvisel, mint a beteges suhancok a sikátorokban. Valami élelmiszer márka virít mellette, alatta a béna mottó. 

Szememet forgatva haladok tovább, átszelem az egész várost, ügyetlenül kerülgetve az embereket, míg elérem azt a kicsi mellékutcát, amin befordulva megtalálom az iskolát. Ezen a környéken csak düledező viskók éktelenkednek. Itt egy bedőlt kerítés, ott egy süllyedt tető, annak a háznak jó pár ablaka betört - rongyokkal foltozzák ki a lyukat.Valahol a távolban kezdődnek a helyhez képest fényűző orosz laktanyák. Ezek magas, több emeletes épületek, a falakról a vakolat nem mállik, az erkélyeken a növények "zöldek", a tetőkön nem tenyészik moha. A laktanyák vannak a legtávolabb a gyáraktól, bár a csatornarendszer még ott sem működik rendesen. De arrafelé biztos van áram...

 A velem szemben lévő épület két emeletes, nem túl széles. Egyáltalán nem modern ez az iskola, ám minden rendezett, katonás, szinte hibátlan. A fal koszos, nem tudom, milyen színű volt eredetileg, az ablakokon rácsok, a főbejáratot akár egy hátsó ajtóval is össze lehetne keverni. Csupasz, kopár fák veszik körül az épületet, ezek teljesen tönkrementek a szennyezett levegőtől, és elviselhetetlen hőségtől. Néhány fiatalabb tanuló szállingózik be, arcukon semmi élet, minden izmuk feszes, érzelmeknek itt nincs helye. Csendesen belépek a folyosóra, ami fehér járólappal, és csempével van burkolva, a plafonról pislákoló lámpák csüngenek, egy légy szívszaggató haláltusáján - biztos beragadt az egyik izzóhoz, és most épp megsül - kívül nem hallani semmit. Az osztálytársaim a termünket határoló fal mellett állnak, mondhatni katonasorban, nem szólalnak meg, még csak egymásra sem néznek. Beállok melléjük.