Kedves mesék Júdás vidékéről

Macskabundát a gazdagoknak!

Két fiú sétál a fakó utca szürke épületei között. Igen bátraknak bizonyulnak, hogy csak így, egyedül kimerészkednek ebbe a zord világba, hol mind ember, mind állat, mind természet rájuk tör,  kímélet nélkül.

Ám nem olyan bolondok ők, hogy mindezeknek tudatában ilyen egyszerűen az utcára vessék magukat.

Bár még csak tizedik életévük körül mozoghatnak, világos szemeikből egy idős ember bölcsessége árad, és mérhetetlen elővigyázatosság. Úgy járnak ezen a terepen, mint a vadkutyák, teljesen otthonosan mozognak, meztelen lábaikkal szinte ösztönösen kerülgetik a törött cserepeket, üvegszilánkokat, lemállott vakolatot, és szemetet. Ruhájuk szakadt, hol túl bő, hol túl szűk, úgy néznek ki, mint a madárijesztők.

A magasabbik, erősebb fiú kezében egy kissé már tompa, ám meglehetősen hatásos bicska lóg, pengével lefelé , ezzel felkészülve mindennemű támadás elhárítására. A kisebbik srác csak egy rongyot szorongat, szeméből sugárzik a nyugtalanság, nem telik el úgy öt perc, hogy ő ne fordulna hátra. Mindketten vékonyak, a végtagjaik szörnyen hosszúak. Sokkal magasabbak az átlagnál, a fiatalabb százhetven centiméteresre nőtt, bátyja egy fejjel fölé magasodik.  Furcsán mozognak, kissé szaggatottan, ám ruganyosan, vállaikat hátraejtik, mintha büszkék lennének nyilvánvaló nyomorukra. 

Mindketten erős idegzettel viselik az orrfacsaró dögszagot, ami összekeveredve a füst –és égett gumi bűzzel szinte ölni is képes. Nem csivitelnek madarak az alig élő fák ágain, csak a beteg levelek zizegnek, és az eldobált szemét, amelyet fel-felkapdos az enyhe szél.

Egyszerre pillantanak fel az egyetlen díszes épületre, amely az egyforma házak közt feltűnik, bár az is már régi, évtizedek, talán már századok óta romos. A túloldalon roskadozó, szegényes, szinte lakhatatlan állapotban lévő, ledőlt kerítésekkel körbevett kunyhók, szemben szürke háztömbök, egytől egyig üresek. Csakis az a templom áll, habár félig, de az a része teljes pompában. A tornya égbe törő, alig látni a keresztet a csúcsán. Az ablakok nagy része betörött, néhol kikandikál egy-egy faág, ám az épen maradtak mindegyike csodálatos mozaiküveg, amely színesre festi a behatoló fényt, ezzel az egész összképnek ad valami varázslatosságot, amit még a hatalmas, díszes támpillérek, és aprólékos faragványok sem képesek felülmúlni.

Ahogy a fiatalabbik fiú –nevén, Palvits Áron világoskék, szinte fehér, érdeklődő szemei fennragadnak a gótikus építményen, megakad a lába egy törött téglában, mire ő meglepetésétől felkiált, és a fenekére huppan. Bátyja, Vilmos mérgében felhördül, és ügyetlen mozdulattal megpördül a tengelye körül, hogy szerencsétlen testvérére nézzen. Egy darabig még keresi az egyensúlyát.

- Most nézd meg, mit csináltál te fogyatékos! – Kiált fel dühében, és belerúg egy letört nyakú, zöldes színű üvegbe – A kislányos jajgatásoddal elijesztetted azt a mókust. Még egy ilyen, és itt hagylak, aztán sikoltozhatsz a vadkutyáknak, sokkal jobban fáj ám, ha azok tépik szét a lábadat! – dühöng, és éppen megindulna egy másik szerencsétlen palack felé, amikor a szeme megakad valamin fájdalmában dülöngélő öccse mögött. Lassan Áron mellé kuporodik. Térdei a fülét súrolják.

- Kislányos? –kiált az fel méltatlankodva, ami furcsán jön ki, hisz a hangja igencsak magas – Aztán mit értél volna azzal a szerencsétlen mókussal? Elfutna, mielőtt kettőt pislogsz. – összefonja maga előtt a karját, megsértette a bátyja – Nélkülem meg nem sokra mennél vele, soha nem adnád el – teszi hozzá halkan, durcásan. Megvakargatja hosszú, szürkés árnyalatú körmével az arcát, ezzel sötétvörös foltot hagyva a füle mellett.

- Fogd már be azt a nagy szádat – vág vissza Vilmos, és amikor Áron szólásra nyitná ajkait, bátyja rászorítja mindkét tenyerét, és az egyik háztömb bejárata felé mutat.

Áron tekergeti a nyakát, hogy lásson valamit, de mivel Vilmos lefogja, lefeszíti róla a tenyerét, és hirtelen megfordul. Eszébe sem jut, hogy akár egy vadkutya, vagy rosszabb esetben medve leselkedhet a háta mögül rájuk. Szemei egy sokkal kisebb állatot szúrnak ki, egy fekete kupacot, ami a lépcső tetején lustálkodik. Szerencsétlen macska talán jobban tenné, ha valami élelem után kutatna alvás helyett, bár neki már úgyis befellegzett.

Vilmos lassan megindul felé, a cirmos meg sem rezzen. Nem fél az embertől, az ő szemében ezek a lények csak szürke, egyenruhás alakok, robotos mozgással, orrfacsaró füstszaggal. A fiú könnyedén elkapja a cica nyakát, és a nap folyamán először használja tompa kését,bár tőle aztán körömmel is el lehetne metszeni az ütőerét. Egyáltalán nem érez semmit az állat iránt, kifejezéstelen arccal vet véget neki, aztán felkapja, és elindul riadtan pislogó öccse felé.

Áron nehézkesen gyűri vissza könnyeit, aztán előveszi a mocskos rongyot, és becsomagolja a tetemet. Ügyetlenül megcirógatja a macska kikandikáló, csapzott bundáját, aztán tüsszent párszor.

- Pedig milyen szép cica volt... - motyogja  elkeseredetten, teljesen hiába.

- Remélem, ezt figyelembe veszik majd az üregben is – vigyorog vissza Vilmos, ragyog róla a diadal – ugye ezúttal összeszedted magad? Ha megint rád tör a dadogás, mint a múltkor, anya éhen marad, és mi is.

Áron összehúzza magát, és elindul egyenesen, bár kicsit bicegve az előbbi balesete miatt. Legszívesebben rávenné Vilmost, hogy nyúzza le az állatot, hogy a bundájának az árából – már ha valakinek kell cicaszőrme – vehessen kenőcsöt a lábára. Biztosan Margittól szerezné be, a szőke kislánytól az utcájuk végében, az ő apja bármiből képes csodaszert varázsolni. És csinos is a kis hölgy, azt meg kell hagyni, az is lehet, hogy elhívná sétálni, meg fára mászni, vagy tudja is ő, mit szeretnek a lányok.

Összeszedi magát, és a bátyjára mosolyog, bár a szíve még mindig meghasad a kisállatért.

- Ha neked adom a fizetségem részét, lenyúzod? A többieknek úgyis csak a húsa kéne.

Vilmos még szélesebben vigyorog, és átkarolja öccse csontos vállát.

- Neked bármit, öcsi! – és fel is nevet, hangja egy állat vinnyogásához hasonló.

Áron még egyszer utoljára a kisállatra vet egy szomorkás pillantást, majd felkapja tekintetét, és többé nem is néz semerre.