Kedves mesék Júdás vidékéről

Isteni kegyelem

A nap már vészesen ereszkedik a távolban meghúzódó hegyek közé. Vörösebben izzik, mint a legperzselőbb nyári napokon, ám a sugarai már alig érnek valamit, a levegő fokozatosan lehűl. Kezemmel átölelem bekötözött karomat, bomladozó, darabokban álló cipőmmel igyekszem kikerülni az úton szanaszét szórt szemetet. Vilmos mellettem halad, hosszú kezeivel átkarolja magát, mintha fázna. 

A Zalánnal lezajlott beszélgetés után Zsuzsanna még fontoskodott körülöttem egy sort, igazgatta a kötést, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázok vele, Vilmos pedig felajánlotta, hogy hazakísér, mivel, mint kiderült, közel lakunk egymáshoz. Nemrég tört rám a felismerés, hogy párszor már láttam az iskolában.

Teljesen berekedtem, rég eresztettem úgy ki a hangomat, mint ma, folyamatosan köszörülöm a torkomat. Jól esik ez az enyhe fény, a házban szinte beleőrültem az erős világításba, a szemeim végre megnyugodhatnak. Percek óta sétálunk teljes némaságban. Pár suhanc szalad el az orrunk előtt, csak egy pillanatra látom őket, aztán befutnak egy házba. Többen is haladnak valamerre ezeken az utcákon, melyek egész nap során most tűnnek csak élőnek. Mindenki siet haza, bár szinte csak csoszognak a kifáradt, egyenruhás idősek, és fiatalok, az ember azt hihetné, ők csak bolyongó lelkek, helyüket keresve a világban. Vilmos hangosan beszívja a levegőt, majd megtöri a közöttünk kialakult, ám kínosnak nem nevezhető csendet.

- Mi célja a kijárási tilalomnak? - kérdi kisfiús érdeklődéssel a hangjában, nem kell ránéznem, hogy tudjam, világos szemeit rám szegezi. 

Egy darabig gondolkodom, aztán megvakargatom a kulcscsontomra tapadó vékony bőrt, melyet sötétvörös kiütések borítanak. Irritálja a szövet minden testrészemet, amihez hozzáér. 

- Fogalmam sincs - mondom aztán, bár ez nem teljesen igaz, akadnak ötleteim. Megint megköszörülöm a torkomat.

- A vadállatok miatt? - próbálkozik a fiú, és a kezem felé int. Megvonom a vállamat.

- Miért nem lőtték ki őket? - kérdezek vissza, és ránézek, miközben egy nagy sietségben lévő nő majdnem nekem jön. Csak egy értetlen arckifejezést kapok válaszként - Talán a vadállatok ürügyként szolgálnak, hogy még csak eszünkbe se jusson kimerészkedni, és ne is kérdezősködjünk tovább. Na meg, senkinek nincs  kedve összefutni egy tehervonat méretű katonával, aki csak is arra vár, hogy lelője az olyan eltévelyedett lelkeket, mint te, vagy én - motyogom, Vilmos arcán idegen arckifejezés fut át. 

Megdörzsöli a vállát, ahogy a mozdulattal félrelöki a ruháját, észreveszem, nem vagyok egyedül a viszkető kiütésekkel. Velünk van baj, vagy a ruhákkal?

- Ezt... nem értem... - mondja, a  hangja remeg.

- Mindegy - vágom rá. Felnézek.

Az egész város narancssárga színben úszik, ahogy a települést körülölelő falak, és a távolban húzódó hegyek között már csak a sugarak halvány foszlányai nyújtózkodnak felfelé. Még kapaszkodnának az elmúló nap emlékeibe, de az éjszaka kíméletlenül teperi le a fényt. Lassan kiürül az utca, az utolsó lélek is eliszkolt rozoga viskójába, hogy átvészelje az erdő rémeitől hangos, sötét éjszakát. Szinte nincs már kint, csak mi  ketten haladunk síri csöndben. A szemeim aggodalmasan keresik az utcánkat, de mindenütt csak ismeretlen, régi, düledező házak, a távolban gyárkémények. Sötét fák vetik árnyaikat párosunkra, és a magányos utakra, akár egy takaró.

Teszünk még pár lépést Vilmossal, de néhány másodperc múlva az összes lámpa leoltódik.  Megállok, szemeimmel az oszlopokat keresem. Teljesen ránk telepedik a szürkeség, fénynek semmi nyoma. Ahogy kiengedem visszatartott levegőmet, minden porcikámban remegni kezdek, kezeimet a számra szorítom, hátha azzal elfojtom halk, reszkető légzésemet. Az egész vállam, és mellkasom hirtelen megnehezedik. Rég volt már ilyen fülsüketítő a csend, legszívesebben elordítanám magam, hogy végre  megtörjön ez a pillanatnyi nyomasztó félelem. Sötétedés után bárkit meglátnak az utcán, azt lelövik. Legyen az felnőtt, vagy gyermek. Nincs kivétel.