Between two points (Alex Rider fanfic) HU

1. Fejezet

Flóra

Apró virágokat rajzoltam a fizika füzetem sarkába. ' Az unalom bizony nagy úr ', mondta volna Marcus Coney, a bátyjám, aki közben a hatás kedvéért bemutatta volna az összes firkált idegen nyelv és kémia füzetét. Persze, hogy a fizika nem lenne köztük, velem ellentétben ő legalább adott egy esélyt a fizikának.

Ha már házival úgysem fogom megtölteni ezt a füzetet, legalább valami legyen benne., gondoltam keserűen.
Teljesen reménytelen vagyok fizika téren, és ezzel teljesen tisztában vagyok. Hiába minden igyekezet, ami először nem megy, az előbb-utóbb sem fog menni. Én pedig nem kapotam rá a fizika ízére. A vér íze a nyelvemen viszont már annál ismerősebb. Már közel fél éve járok önvédelmi edzésekre, megszoktam már pofonok súlyát, az adrenalinos vér lüktetését az ereimben...

Az félkopasz fizika tanár, Resnik tanár úr, kissé felemelte a hangját magyarázat közben, amire én is felkaptam a fejem. Körül néztem és csalódottság hulláma söpört át rajtam, igen még mindig fizika órám van.

Allison Jesdale, a legjobb barátnőm szorgalmasan körmölte a feladatokat. Na igen, neki idén már a harmadik fizika füzete telt be...

Sóhajtottam és az öklömmel támasztottam meg a fejem. Úgy éreztem sohasem lesz vége ennek az órának, nem csak a tantárgy miatt, hanem mert ez után edzésre megyek.

-Ms. Coney, meg tudná mondani a fogyasztó eredő ellenállását?

Felkaptam a fejem a vezetéknevem hallatán. A teljesen tele írt táblára majd a hiányos jegyzetű füzetemre pillantottam. Az agyam még nem volt tisztában az elektromosság nevű fejezet minden kifejezésével. Hát, nem is öltem magam a megtanulásával, de akkor is túl bonyolult.

- Megismételjem a kérdést?

Bólintottam, de magam is tudtam, hogy csak az időt húzom ezzel.

-Az Er-t kell kiszámítani. - mondta fásultan a tanár

Er? Ja, hogy az eredő ellenállását kell kiszámítani? Akkor sem tudom.

A szám válaszra nyitottam, de semmi értelmeset sem tudtam mondani. Néhány kárörvendő pillantást magamon, de nem különösebben érdekelt. Resnik tanár úr néhány pillanatig unottan nézett, választ várva, majd az első padban ülő számítógép zsenit szólította, hogy beköpje a megoldást.

A barátnőm, Alison egy bátorító mosolyt küldött nekem, én pedig próbáltam meggyőzni magam arról én igazán érdekel ez az egész. A kémia az erősségem és amit látszik nem a fizika.
A csengőt hősként ünnepeltem, amikor végre megszólalt. A cuccaim a táskámba dobáltam és egy bátorító mosolyt küldtem Alison felé, integetve. A barátnőm visszaintett és mondott valamit, a nagy zajtól semmit sem hallottam, de a hosszú barátságunk során megtanultam szájról olvasni. Azt mondta az edzés után dumálunk. Intettem és kiléptem az osztályteremből.

Csütörtök van, vagyis a titkolózás napja. Ez az a nap ugyanis, amikor edzésre megyek. Hogy mi benne a titok? Marcus-nak eléggé nem kellene tudnia, hogy ilyen sportot űzök. A legtöbben nem is nézik ki a magas, szikár, zöld szemű bátyjámból, hogy ennyire aggódó és féltő. Mióta a szüleink egy autóbalesetben életüket vesztették, Marcus-t néztek ki gyámomnak. Az első két év volt a legszörnyűbb, a gyász dühöngő szörnyként rombolta szét a családi fészket. Én meg csak hát voltam, nem sokat értettem, csak azt, hogy egyik nap egyikük sem jött haza. A bátyjám viszont majdnem összerogyott a fájdalomtól. Emlékszem, évekig csak árnyékát láttam annak, aki akkor volt. Mostanában, lassan felnőtt fejjel megértem miért, átgondolva ő volt az igazi áldozat. Minden az ő nyakába szakadt, ő pedig volt annyira erős, hogy megtartson minden ólomsúlyt, amit az évek és magány a vállára pakolt. Már lassan tíz év telt el, amióta magunkra lettünk utalva, amióta nincs senkim, csak Marcus; és Marcus-nak nincs senkije csak én. Szomorú és összetört tükör ez, ami a családunkból maradt.