Hopeless

~Keith

(Bónusz fejezet Keith szemszögéből)

10.-es voltam. A focicsapat sztárja. Rengeteg hamis baráttal. De hiába a népszerűség, a csillogás és a 'barátok', ha egy rossz mozdulat és mindent elveszíthetsz.

Anyám már születésemkor meghalt, nem ismertem, így nem is hiányzott különösebben. Maximum a tudat fájt, hogy nincs anyám és nem tapasztalhatok meg olyan dolgokat, mint mások. Ráadásul apámat, akin még mindig látszottak anyám halálának nyomai, abban az évben rúgták ki a munkahelyéről és így a megélhetésünk kétessé vált. Aztán egyik este lila foltokkal tért haza. Onnantól kezdve alig láttam otthon. Nappal a város egyik üzletébe volt eladó, míg éjjel drogot árult. Egyszer megláttam a kis fehér tasakot a kabátzsebébe, amikor teljesen részegen tért haza és semmi sem érdekelte. És mint említettem, elég egy hiba, hogy minden szétcsússzon és felboruljon az életed.

Számomra ez a végzetes hiba a kis fehér tasak volt, amit végső elkeseredettségemben kipróbáltam. Egy szippantás nem volt elég és nem volt megállás. Gurultam le a lejtőn egy hatalmas árok fele. Ilyen mély gödörből egyedül lehetetlenség lett volna kimászni, hiába próbáltam. Szépen lassan függővé váltam és nem volt mellettem senki, hogy megmondja van még számomra remény, fejezzem be és minden rendben lesz. Pedig erre lett volna szükségem, most már belátom.

Egyre több buliba jártam, hogy hódolni tudjak a függőségemnek. Az egyetlen probléma, hogy ha már buli, akkor alkohol. És amíg elterelte a figyelmemet a sok szarról körülöttem, addig nem érdekelt. Minden nap vagy részeg voltam, vagy be voltam tépve.

A fényt a sötétségembe az irodalomórák hozták. A focin kívül mindig is az írás érdekelt. Ráadásul volt egy lány. Akiről józan állapotomban álmodoztam, de még éjjel sem sikerült kivernem a fejemből. pedig próbáltam pótolni. A külseje olyan angyali volt, de tudtam, több van benne, mint mutatja. De ő észre se vett. Nem adtam fel, hiába tudtam, semmi esélyem. Viszonzatlan szerelmem kitartott év végéig, sőt tovább is.

De mennünk kellett. Apám az oka a menekülésnek és miatta veszítettem el Őt. Talán életem szerelmét. Nem hagyott időt. Pedig akármi is lehetett volna. De lényeg a lényeg: nem lett semmi. És hiába kentem apámra, az én hibám. Nem mertem lépni, mert féltem a visszautasítástól. Én barom.

Hiába egy seggfej, az egyik szülőmet már elveszítettem, őt nem fogom. Nélküle teljesen egyedül maradnék, amit már tényleg nem bírnék ki. Így hát vele tartottam, pedig tudtam, nem érdemli meg. Magára haragította a főnökét, részleteket nem tudok ugyan, de szerintem az lehetett az oka, hogy rendszeresen megcsapolta az eladásra váró füvet. Ami ki is derült és nem hagyták szó nélkül.

Egy évet töltöttem külföldön, majd apám meghalt. Ilyen fickók elől nem lehet elég messze kerülni. Szerencsém van, hogy élve megúsztam ezt az egészet. Viszont az alatt az egy év alatt teljesen megváltoztam külsőleg és belsőleg egyaránt. A sok drog és ital megtette a hatását. Úgy éreztem már nem vagyok saját magam. Egyre durvábbakat hallucináltam. Az alkalmak nagyobbik részében Róla szóltak, amit nem igazán bántam. Emiatt főképp nem éreztem kényszert a leszokásra, tehát nem tettem. Elzüllöttem. Rosszabbnál rosszabb társaságba keveredtem, hogy droghoz jussak.

A folyamatos beszámíthatatlanság erősen kihatott az érzelmeimre. Az idő múlásával a szerelem átalakult egyfajta haraggá. Nem tudtam, hogy dolgozzam fel a hiányát. Mivel erős férfi vagyok és mindig is voltam, segítséget nem kérhettem. Ahogy a lány kísértett álmomban és beszívott állapotomba, nem tudtam tovább lépni, az elmém nem engedett. Még mindig reménykedett a kis naív.

Miután elkapott a rendőrség, elvonóra kerültem. Börtönbe nem csukhattak, nagykorú nem voltam, ahogy szüleim se voltak, hogy felelősségre vonjanak valakit. Ha nem ott töltöttem volna az időmet, árvaházba kerülök. Ez legalább valamennyit segített, az csak még jobban összetört volna. A kiengedésemet követő hónapokba különböző alkalmi munkákat vállaltam, hogy visszatérhessek szülővárosomba, ahol magamba bolondíthatom életem szerelmét. Nem érdekel, hogy jobban érdemel egy lecsúszott drogosnál. Csak az érdekelt, hogy az enyém legyen.

Amint összegyűlt a pénz, már a határokon túl jártam. Hajtott a vágy, hogy újra lássam. Teljesen rá voltam kattanva. A drogról nem sikerült leszokni, de jóval kevesebbet szívtam. Egyszer, éppen a fellegekben jártam, amikor egy pegazus repült oda hozzám, és közölte: "Csak úgy szerezheted meg a lányt, ha elrabolod, te is tudod, magától nem állna szóba veled. Ez az egyetlen esélyed, hogy megmutasd, megjavultál és méltó vagy hozzá." Igazat adtam neki, ugyan ilyen állapotban nem volt nehéz. Még aznap elkezdtem követni.

Nem kellett sokat várnom a megfelelő alkalomra. Egy idióta berángatta a sikátorba az én egyetlenemet. Ez volt a végszavam. Leütöttem a fickót és elvittem a csajt. Másnapra terveztem a szembesítést, de az elmaradt. A pegazus újra meglátogatott: "Szórakozz egy kicsit, megérdemled. Nem kellettél neki, hadd szenvedjen végre ő is!" És én újfent hallgattam rá.

Egy hét elteltével még mindig nem tudta ki vagyok, vagy csak nem merte bevallani magának. Nem bírom már sokáig, hogy ne legyen az enyém. Ne öleljem, csókoljam ilyen hosszú idő után. Ugyanakkor megérdemli. A szárnyas lónak igaza volt.

Utolsó esély. Már tudnia kell ki vagyok.

Benyitottam a szobába. A borítékban a név helyes volt. Viszont fogalmam sincs mit kezdjek a kialakult helyzettel. Amíg a megoldáson gondolkoztam, elmeséltettem vele az érveit. Okos lány, csak nem túl gyors.

Ezután jött az én köröm. Mindent kitálaltam.