The Last Beam of Hope (Az utolsó reménysugár)

2. fejezet: Bizalmatlanság

Hermione Granger-nek nem jött álom a szemére. Nem is csoda, hiszen ismét szemtől szemben állt a múltjával, és tudta, bármikor bekopogtathat hozzá Harry Potter és Ron Weasley, akiket egykor barátainak tekintett. Őrült vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megőrültem, hogy pont őt védem –gondolta magában a lány, és a hátára feküdt. Persze azért annyira mégsem ment el az esze, hogy pálcája nélkül térjen nyugovóra.

Eközben a fürdőből halk vízcsobogás hallatszott. Draco Malfoy-nak jelenleg csak az okozott örömet, hogy egy kád forró vízben áztatta le magáról az egész napi piszkot, amely ráragadt az útja során. Mennyi mindent kellett átélnie? Mi lehet a szüleivel? Talán már az Azkabanba dugták őket... Ebbe a gondolatba beleborzongott, és azonnal igyekezett elterelni.

-Malfoy, itt vannak a... -Hermione-nak elakadt a szava, amikor hirtelen benyitott a férfivá cseperedett Draco-hoz, és szája elé kapta a kezét. –Öhm...elnézést. –pirult el zavarba esve, és elfordult az éppen törölköző férfi felől.

Draco nem bírta megállni, hogy ne kerüljön a szája szegletébe egy kis mosoly, hiszen mindig is nagy nőfaló hírében állt. Habár Hermione Granger-t eddig nem szemelte ki magának, most mégis csak vigyorogni tudott azon, ahogy a lány zavarba jött.

-Mostmár megfordulhatsz. –tekerte körbe a törölközőt a derekán.

-Nem, jó lesz így. –válaszolta a lány, majd folytatta mondandóját: -Csak azért jöttem, mert egyre közelebb vannak az aurorok. Talán az lenne a legjobb, ha elrejtőznél.

Mindig is gyűlölte a férfit, vagy legalább is gyűlölni akarta. Túl sok dolog volt kettejük múltjában, ami miatt ennek az érzelemnek kellett helyt adnia. Nem is értette saját magát, hogy mi az oka, hogy neki, Draco Malfoy-nak segít.

-Rendben, felveszem a ruháimat, és megyek. –hangja egészen nyugodt volt ahhoz képest, amit hallott, de amikor Hermione elhagyta a szobát, azonnal gyors öltözködésbe kezdett. Ruhái még vizesek voltak a mosás hatására, ezért gyorsan elmormolt egy varázsigét, amelynek hatására minden megszáradt, majd pálcájával a kezében a nappaliba igyekezett.

-Erre gyere. –mutatott utat a volt Griffendéles a Mardekárosnak. Egy rejtett helyet mutatott neki, amely az egyik könyvespolc mögött volt. Ez a hely eddig mindvégig rejtve volt mindenki elől. Még Luna Lovegood sem tudott róla, pedig a Hollóhátas lánnyal mindent megbeszélt. Maga sem tudta, hogy most miért fedi fel éppen egy Malfoy előtt.

Draco kissé kétkedve nézett Granger-re. Elbizonytalanodott. Mi van, ha a lány csak csapdába akarja csalni?

-Miért mennék? Talán azt gondolod, hogy elment az eszem? -nézett a lányra dühös tekintettel. Hermione nem értette, hogy miért mondja ezt Malfoy. Ugyan sosem voltak jóban, sőt... de most mégis megsajnálta Draco-t.

-Most mi bajod? -kérdezte Hermione, és tett egy lépést Draco felé, mire az a lányra emelte pálcáját. Ekkor azonban az ajtón kopogtatott valaki. Ez nem egy visszahúzódó ember halk kopogása volt, hanem inkább egy magabiztos emberé.

-Az, hogy nem szeretem, ha azt hiszik, meghülyültem. -nézett hol a lányra, hol az ajtó felé, de végül megállapodott a tekintete Hermione-n.

-Így le fogsz bukni. Be fogják törni az ajtót. -Granger hangja bizonytalanul csengett, és őszintén aggódott mind amiatt, hogy Draco-t a szeme láttára viszik az Azkabanba, mind amiatt, hogy őt is magával rántja azzal, hogy ő lebukik. -Na jó, én nem megyek miattad az Azkabanba. -nézett feldúltan a férfira, majd szinte belökdöste a titkos átjárón. Ekkor a bejáraton hangosabban kopogott valaki.

-Azonnal nyissa ki az ajtót...

-Máris megyek. -kiáltott vissza, és Draco-ra csukta az ajtót...