The Last Beam of Hope (Az utolsó reménysugár)

7. fejezet: Az Abszol út

A kis ház körül elterülő dombos réten semmi jel nem utalt arra, hogy a központjában levő házban milyen szörnyűség történt. Hermione Granger, a ház egyetlen lakója - legalábbis, ahogy azt az aurorok, és mindenki más tudta- még sosem érezte magát ennyire rosszul. Úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből, és mintha a sírással csak minden egyre rosszabb lett volna. Hiába hullatott könnyeket, a fájdalma nem enyhült, és nem kapta vissza azt a férfit, akit a szerelem helyett gyűlölnie kellett volna.
A mugli köznyelvben sokszor hallotta, hogy a szerelmet, és az utálatot csak egy hajszál választja el egymástól, de sose hitte, hogy ezt egyszer ő is át fogja érezni valaki iránt, azt pedig végképp nem gondolta, hogy ez éppen Draco Malfoy lesz.
Elhagyta a szobát. Nem tudta tovább nézni, ahogy az élettelen, halott Draco fekszik, és nem látja az arcán azt a pimasz kis mosolyt, amelyet csak ő tudott. Hogy nem szól semmi csípkelődő megjegyzést, és hogy soha nem túrhat bele ujjaival a szőke tincsekbe.
Ekkor eszébe jutott valami. A könyveiben sosem csalódott. Biztos volt benne, hogy lesz valami ellenméreg, ami vissza fogja hozni őt. Az nem lehet, hogy így érjen véget...
A könyvespolchoz rohant, és kivette az első könyvet, ami a kezei közé akadt, majd egyik követte a másikat. A könyvek rohamosan fogyatkoztak, és egyik sem tartalmazta a megoldást, amelyet Hermione egyre görcsösebben, majdhogynem hisztérikusan keresett. Aki külső szemmel nézte, azt is hihette volna, hogy a lánynak most ment el az esze. Mintha megőrült volna, dühösen a könyvespolcba rúgott, aminek a tetejéről hangos csörömpöléssel a földre esett egy régi, poros váza. Már évek óta ott volt, és Hermione még csak meg sem mozdította, csupán egy könnyed pálcaintéssel tisztogatta meg. A váza apró darabokra törött, de a benne lévő aprócska tárgy épen hevert a szilánkok között. Hermione azonnal felfigyelt a rég nem látott tárgyra, és hangos szipogással felkapta a földről. Talán megtalálta a megoldást. A lány a nyakába vette az ékszert, amelyet a Roxfort óta egyetlenegyszer sem használt, hiszen azóta nem volt szüksége rá. A hosszú láncon levő díszes homokóra, amely az időnyerő névre hallgat, most kissé jobb kedvre derítette Hermione-t.
Nem szabad túl sokat tekernie, mert az rosszul is elsűlhet. - gondolta magában, és ötször forgatta meg a medál homokórát. Mintha csak egy filmet vetítenének le előtte. Az ő unalmas, magányos kis filmjét, melyben csak ő egyedül van a házban. De neki nem itt volt dolga. Tudta jól, hogy pontosan hova kell mennie annak érdekében, hogy ellenszert kapjon a halálos átokra, amelyet a naplója olvasójának szánt.
Két helyről tud, ahol az átkokkal, és azok ellenszerével foglalkoznak: az egyik hely az, ahova a legkevésbé sem vágyott, mégis el kellett mennie oda: a Zsebpiszok köz-beli Borgin and Burke's, ahova normális varázsló nem igazán teszi be a lábát. A másik az Abszol úton levő Szent Mungo Varázsnyavaja- és ragálykúráló ispotály.
Felvette smaragdzöld köpenyét, melynek kapucniját egészen az arcába húzta, és kirohant a házból. Az ajtó mellé tett seprű, amely egy Nimbusz 1998-as nevű volt még szinte nem is volt használva, most azonban Hermione minden bátorságát összeszedte, és felült az eszközre, amely szinte erre a pillanatra várva meglódult. Hermione ijedtében felsikoltott, és majdnem hátrazuhant. Csak annak köszönheti, hogy meg tudott kapaszkodni, hogy azon nyomban a lehető legjobban megkapaszkodott, mint mikor egy macska felmenekül a fára.
A Zsebpiszok köz szinte teljesen kihalt volt. Hermione ezt Voldemort halálának, és a fekete mágia legyőzésének tudta be. Kifejezetten örült annak, bogy csak egyetlen ember látja őt bemenni a Borgin and Burke's-be, bár az is kíváncsi tekintettel követte a kis ajtóban eltűnő alakot, akinek arcát eltakarja a zöld kapucni. A lány most mégsem törődött az őt figyelő koszos alakkal. Azonnal a pulthoz rohant.
-Jó napot. - szólalt meg hangosan, köszönésére mégsem érkezett válasz. - Jó napot. - ismételte meg kicsit hangosabban, mire előjött egy alacsony, kócos hajú férfi.
-Á, jó napot. - köszöntötte őt a férfi. - Nagy bátorságra vall, ha ide beteszi a lábát. - mondta nagyokat bólogatva, majd hozzátette: - Vagy épp őrültség. Biztosan nagy szüksége van valamire.
-Elnézést, de nagyon sietnem kell. Egy naplóról lenne szó. Tudja megátkoztam, csak hogy ne férhessen hozzá senki, de ellenátkom vagy ellenszerem nincs rá...
-Sajnálom, mi már csak tárgyakat értékesítünk. Nem áll módunkban fekete mágiával kapcsolatos dolgokkal foglalkozni. - nézett ki szemüvege mögül.
-De...
-Nem segíthetek... - nézett a lányra nyomatékosan, majd el is köszönt tőle, és ezzel Hermione ismét reményvesztetten lépett az utcára. Az Abszol út felé vezető úton ment végig, de érezte, hogy a koszos alak tekintetét még mindig nem vette le róla. Hermione megfordult, éa ekkor látta, hogy az alak kezében pálca van.
-Stupor. - kiáltotta Hermione, habár már a varázsige kimondása nélkül is tudott volna támadni. A férfi visszatámadott, mire a lány ismét átkokat szórt, és az egyik eltalálta a férfit, aki összeesett. A lány sietősre vette a lépteit, és sokszor maga mögé tekintett, de ezek után senki nem követte őt. Az Abszol úton most is, mint mindig, nagy volt a nyüzsgés. Visszaemlékezett Roxfortos éveire, és arra, amikor először lépett a macskaköves járdára. Emlékszik, Neville Longbottom volt az első, akivel megismerkedett, majd következett Harry Potter, és Ron Weasley, míg végül egy egész nagy csapat barátja lett, akikkel aztán vállvetve harcolt Voldemort és serege ellen.
De nem volt sokáig ideje ezen gondolkodni, mert megérkezett a Szent Mungó elé. A boszorkányok és varázslók kórháza előtt sokan voltak. Egyesek boldogan, mások kisírt szemmel jöttek ki onnan, és akik befele mentek, mind komor arccal tették azt.
Hermione a recepcióhoz sietett, ám a szőke, szigorú kontyba tűzött hajú nő telefont, és látszólag esze ágában sem volt letenni azt, még akkor sem, amikor az előtte álló lány hangos dobolásba kezdett az ujjaival a pulton. Mikor a lány megunta a várakozást, a kezébe vette az ügyet. A lépcső felé igyekezett, és szerencséjére már az első emeleten talált egy kihalt folyosót, ahol az egyik ápolói szobában az asztala fölé görnyedt az egyik ápolónő, és csak pennájának sercegése törte meg a csendet. Az egykori Griffendéles lány a nővér mögé osont, és egy bűbájjal elaltatta, hogy aztán levegye róla fehér ruháját.
A lépcsőkhöz ment, ahol nagy betűkkel voltak feltűntetve az osztályok.

Várakozó és nővér szobák 1. emelet
Boszorkány- és varázslóbetegségek kezelése 2. emelet
Ártások és rontások kezelésének osztálya 3. emelet
Mágikus állatok okozta sérülések osztálya 4. emelet

A lány a harmadik emelet felé vette az irányt, ahol már egy kicsit többen voltak, és páran odaköszöntek neki. Ő legtöbbször gyors fejbiccentéssel válaszolt, és próbálta kerülni az orvosokkal való találkozást. Végül a harmadik emeletre érkezett. A folyosón csak pár ember lézengett, és egyes szobákból hangos kiáltásokat lehetett hallani. Hermione megborzongott, és sietősen tovább ment. Emlékeiben most is élt, amikor látta Neville szüleit az egyik szobában. A Longbottom házaspár most is ugyan abban a szobában volt, és mindketten csak maguk elé meredve bámultak. Hermione elszomorodva nézte őket, mert szülei is eszébe jutottak. Ők sem ismernék fel egykori Griffendéles lányukat, ahogy Neville-t sem a szülei. De nem volt ideje sokáig ezen gondolkodni, hiszen meg kellett mentenie Draco-t. Tovább ment, és befordult az egyik sarkon, ahol egy szoba volt. Az ajtaján levő felirat, mely szerint az amolyan raktár, bíztató volt, a kilincs azonban nem nyitotta az ajtót.
-Alohamore. - suttogta, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. A szobában nagy sötétség volt, így Hermione a pálcája segítségével bevilágította a raktár-szerű helységet. Ez a szoba éppen akkora volt, mint a kórház alapterülete, és tele volt pakolva szekrényekkel, melyek egytől egyig fel voltak címkézve.
Elindult az első soron, de ott csak ágynemű huzatokat talált. Kicsit olyan érzése volt, mint azon az estén, mikor meghalt Sirius Black. Amikor a jóslatok termében járt, akkor is ugyan ilyen sötétség vette körül, és bármennyire is bátor volt, mégis félt.
-Invito fiola. - suttogta, ám a remélt gyógyító ital helyett csak több üres üvegcse repült felé, amely a földön landolva széttört.
Hermione bosszúsan nézett körül, majd a néma csönd után felkapcsolódott az összes lámpa a teremben. Hermione ijedten szaladt el az összetört fiolák mellöl, és az egyik szekrény mögé futott. Egy kopasz varázsló ment be a terembe, és dudolászva sétált a sorok között. A férfi egy hatalmas szekrényhez lépett, ahol több fiola és gyógyital is volt. Elvette a neki kellőt, majd Hermione rejtekhelye mellett sétált el. Hermione visszafolytott lélegzettel állt a szekrénynél, míg a férfi tovább ment. Ekkor észrevette a széttört fiolákat, és körbe nézett.
-John, gyere. Menjünk ebédelni. - kiabált neki valaki az ajtóból, mire a kopasz orvos még egyszer körbe nézett, és a kijárat felé ment. Hermione felszabadultan sóhajtott, amikor kattant a zár. A teremben ismét sötét lett, így Hermione kénytelen volt a pálcájával világítani. Az orvos példáját követte. Ahhoz a szekrényhez ment, ahol a gyógyszerek és kis üvegek sorakoztak. Mindegyik teteje vagy oldala fel volt címkézve, így Hermione végigfutta rajtuk a tekintetét, míg végül rá nem lelt arra, amelyikre a megfelelő felirat nem volt írva. Miután leemelte a polcról, a kijárat felé sietett...

Sziasztok :)
Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak titeket, de sok energiámat elveszi az a fránya meló. Sose nőjetek fel. :D
De így legalább lesz egy kis olvasni való az igazgató beszédére. (Remélem egy igazgató sem olvas :D)

Mit gondoltok erről a fejezetről?