The Last Beam of Hope (Az utolsó reménysugár)

4. fejezet: Harag

Teltek a napok, és Hermione alig-alig szólt pár szót az egykoron Mardekár hercegnek tartott, aranyvérű varázslóhoz. Mérhetetlenül dühös volt rá, és minden pillantásából ez áradt. Legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben, de más egyéb elképzelései is voltak arra, hogy Draco végre kilépjen az életéből.

Odakint ma erős szél volt. Úgy süvített, hogy még a házban tartózkodók is tisztán hallhatták annak rémítő erejét. Draco arra gondolt, hogy ma végre nem kutatnak utána a nyomorult aurorok. Nem fogja számon kérni senki azért, amit a múltban elkövetett Voldemort és az apja akaratára. Ő jól tudta, legtöbbször félelemből cselekedett, ami miatt ugyan nem bocsátott meg önmagának, de a többi mágikus képességű ember sem. Ez pedig csak tetézte a problémák sokaságát.

A férfi az ebédlőasztalhoz lépett, és az összeütött tojásrántottáját majszolta, amit kissé odaégetett. Sosem kellett magára főzni vagy sütni, mert a Malfoy kúria hatalmas falai között mindig volt, aki elvégezte ezt a nemes feladatot. Mégpedig a házimanók.

Most azonban nem tudta kire bízni a sütést. Hermione valószínűleg inkább megmérgezné, mintsem a továbbiakban vállalja egy Malfoy kiszolgálását. A fiúnak elkalandoztak a gondolatai, de a mellé ülő lány azonnal visszarángatta őt a valóságba.

-Nem változtál semmit... -mormolta a csípős megjegyzést a boszorkány, aki eddig egy konyharuhával és egy kanállal babrált az asztal fölött törölgetés címen, de most Draco-ra emelte szúrós tekintetét. Igazából esze ágában sem volt törölgetni a már száraz edényeket. Draco-nak akarta megmondani, hogy mi a véleménye róla. Annyiszor kikívánkozott már belőle, de aztán mindig meghátrált a jóindulata miatt. Most végre itt volt az alkalom, hogy ő is kifejtse, hogy mit gondol az aranyvérű varázslóról.

-Te sem. –szűrte ki foga között Draco, és idegesen felállt a székről. –Abbahagyhatnánk ezt a gyerekes viselkedést?

-Még hogy én vagyok a gyerekes. Nézz magadra. Még pár hülye szabályt sem tudsz betartani, ha más embernél vendégeskedsz, te pökhendi, felfuvalkodott hólyag. –állt fel Hermione is a székről, és egy lépést közelített Malfoy felé. Arra gondolt, hogy senki naplóját nem szokás csak úgy elolvasni, Draco mégis kapva kapott az alkalmon, hogy megtudhassa a lány legféltettebb titkait.

-Ez neked a vendégszeretet vagy a vendéglátás? Ennél még az apai ági nénikémnél is jobb lenne. Ő legalább elkészít egy tojásrántottát.

-Akkor menj oda. Nem foglak bújtatni az aurorok elől, és azt se várd el, hogy babusgassalak.. –jelentette ki Hermione indulatosan, és ekkor már egészen közel mentek egymáshoz.

Draco annyira tehetetlen volt, és dúltak benne az indulatok. Máskor ilyenkor már megátkozott volna mindenkit, aki a közelébe került, de Hermione Granger-rel más volt a helyzet. Draco nem tudta pontosan, hogy miben más, csak azt tudta, hogy nem akar ilyen módszerekhez folyamodni. Egy ideig megfeszített állkapoccsal meredt az előtte álló lányra, majd nem is gondolkodva, hirtelen megcsókolta. Ez Draco számára épp olyan meglepő fordulat volt, mint egykori évfolyamtársának.

Hermione-nak földbe gyökereztek a lábai, és mozdulni sem tudott a meglepetéstől, és a saját reakciójától. A nő nem hogy elhúzódott Draco-tól, de még viszonozta is az egykori Mardekáros rögtönzött csókját.

Amikor azonban észbe kapott, azonnal hátrébb lépett. Draco arcán nagyot csattant Hermione apró keze. Sosem volt a lány agresszív típus, de Malfoy már többször is kivívta magának, hogy Hermione kezet emeljen rá. Emlékszik, harmadikban még bele is bokszolt társa orrába, amely után két megtermedt talpnyalójával, Crack-kal és Monstro-val együtt elhagyták a terepet.

-Ha még egyszer megpróbálod, Merlinre esküszöm, hogy úgy elátkozlak, hogy még a dementorok is iszonyodni fognak attól, hogy megcsókoljanak.

Azzal Hermione feldúltan ment a szobájába, hogy összeszedje minden gondolatát.

Az éjszaka éppolyan alvatlansággal telt, mint ahogy mindig is szokott. Hermione Granger a gondolataiba feledkezve rótta a sorokat a vékony papírra, és minden bánatát vagy elmélkedését leírta abba a naplóba, amelyet vezetett. Amelynek titkait majdnem megtudta Draco Malfoy. Talán sosem fogja megbocsátani, de tulajdonképpen nem is igazán ezzel volt a gond. sokkal inkább az elmúlt évekkel. Azzal a sok dologgal, amelyet a fiú okozott neki, csak hogy hátráltassa, hogy folyton megbántsa őt.

Ismét eszébe jutott az a nap, amikor elfogták az egykori barátaival együtt azok az átkozott fejvadászok. Aztán megjelent Bellatrix Lestrange, és ő hiába sírt, hiába esdekelt a tekintetével Draco Malfoy felé. Hiába látta azt Malfoy szemében, hogy akkor, aznap valami bántja őt, és inkább elfordul, hogy ne is lássa, amit tesznek vele, mégsem segített. Mégsem állította meg őrült nagynénjét.

Azóta szinte mindig ezzel a rémálommal kell szembesülni. Úgy hiszi, sosem kezdhet új életet azzal a múlttal, amit egykori táraival élt meg. A Voldemort elleni harc teljesen kiszívta minden erejét, még ha erősnek is mutatkozik.

Most meg ez a csók...nem értette, de amellett, hogy iszonyodni akart a fiútól, mégis valami furcsa érzelem vette át a helyét a szívében, amelyet még ő maga sem tudott megfogalmazni.

Draco is hasonlóképpen cselekedett. Nem jött álom a szemére a ma történtek után, ezért inkább maga elé meredve gondolkodott. Miért csinálhatta azt, amit csinált? Emlékszik, egyszerűen elragadták az indulatok, aztán már Granger ajkaira tapadt. Egy mugli származású boszorkányéra. Ez teljességgel képtelenség...

Szinte zavarba esett attól, amit ő maga tett, valami miatt mégsem érzett megbánást, habár nagyon szeretett volna...