Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

III. Fejezet

Paul szemszög:

Itt valami nem kóser... – hallottam meg Embry gondolatait vasárnap délután. – Gyertek ide! – körbe pillantott jelenlegi helyzetén és várta, hogy oda menjünk. A háttérben, mintha Kate hangját hallottam volna meg. – Igen haver Ő az... – értett velem egyet Embry. Pár perc alatt már mind a hárman Embry mellett voltunk és hallottuk azt, amit Ő. Egy hatalmasra nőtt páfrányos mögött elbújtunk, Ő nem láthatott minket, de mi igen Őt. Egyikünk sem akart hinni a szemének mikor megláttuk Kate-et egy szürke - halott - farkas mellett térdelni.

- Veled mi történt? – mondta halkan, kezei beletúrtak a farkas bundájába, majd meg is találták a sebet. A lélegzete elakadt majd a legvéresebb pontnál kezdett el matatni. – Ó te jó ég... – lehelte. – A vérszívóknak semmi sem szent? – most rajtunk volt a sor a megdöbbenésben.

Ti is azt hallottátok, amit én? – kérdezte gondolatban Sam.

Aha – mondtuk egyszerre. Kate lecsukta a szürke farkas - termetéből ítélve nőstény - szemét. A hegyek felől tompa szívdobogások és léptek hallatszottak. Pár másodperc múlva elénk tárult egy 8 fős farkas falka. Kate óvatosan felállt, majd pár lépést hátrált folyamatosan tartva a szemkontaktust az alfának kinéző farkassal. Nem úgy néztek ki a farkasok, mint akik mindjárt neki esnek Kate-nek, és Kate-en sem látszott, hogy fél tőlük. Mintha ismernék egymást... Én ezt nem értem!

Több titkolni valója van a kis csajnak, mint hittük – nevetett magában Embry. – Nem is tudom melyikőtök fog jobban kiakadni, ha kiderülnek a titkaitok.

Nagyon vicces! – újra elnyomtam egy morgást, persze ez nem azt jelenti, hogy később nem cakkozom ki a fülét!

Csak szeretnél olyan füleket, mint az enyém... – nevetett.

Elég legyen! – szólt ránk Sam. – Később veszekedhettek. – Két farkas mit sem törődve Kate jelenlétével a halott farkas felé indultak, végig szaglászták és hozzá dörgölőztek. Kate csendben tett hátra pár lépést, majd teljes lelki békében fordított hátat az állatoknak és indult el az ösvény felé.

**

- Szia – dőltem neki a szekrénynek és figyeltem, ahogy ki veszi a biológia könyvét.

- Szia! – mosolygott rám halványan.

- Mi újság? – kérdeztem ugyan olyan nyugodtságot színlelve, elég nehéz volt így beszélni, miközben legszívesebben egyből rá kérdeztem volna, hogy honnan tud a vérszívókról és mi köze a farkasokhoz. Sajnos nem tehettem.

- Semmi – vont vállat, az Ő viselkedésében is volt valami feszültséggel teli. – Veled?

- Ugyan annyi – vágtam egy viccesnek szánt fintort.

- Csak nekem tűnt fel, hogy egyikünk sem mondott igazat? – kérdezte inkább költőien, nem várt választ. Meglepett. Nem úgy ismertem meg lenyomatom – már amennyire megismertem –, hogy kimondja, amit gondol, bár nem tűnik olyan nagydolognak, tőle ez kicsit meglepett.

- Talán, mert egyikünk sem teheti... – találgattam.

- Minden bizonnyal... – értett egyet velem. – De akkor nem bűn, ha ezzel csak jót akarunk...

- Mint például megvédeni a másikat? – találgattam.

- Például – bólintott. Azt már tudtuk; valóban titkolunk valamit és valami olyat, ami nem jelenthet jót annak, aki tudja. De csak én sejtettem, hogy az egyik titkunk megegyezik. De legalább nem titkoljuk, hogy titkolunk valamit.

- Paul! – sipította egy irritálóan vékony hang, Kate összerezzent majd a hátam mögé pislantott. Nekem nem kellett megfordulnom, hogy tudjam; Melaine az. Mióta az eszemet tudom, ismerem vagyis inkább csak a nyakamon lóg, amit én tűrök vagy csúnya mód kihasználok. A kis csaj mit sem törődve elém furakodott és felvillantotta ezer wattos mosolyát, amit most nem tartottam olyan vonzónak. Persze Kate után, már senkit sem tartok vonzónak csak a lenyomatom, nem is értem, hogy mit láttam régen Melainben.