Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

X. Fejezet

E/3

Meredten bámultak egymás szemébe, nem tudták ki szólaljon meg előbb úgy, hogy ebből ne legyen veszekedés, mert még a levegőben is feszültség szikrázott. Kate még mindig sápadt volt, tisztán látszott rajta, hogy szörnyű idők elé néz, míg a farkasfiú minden izma meg-meg feszült az elfojtott aggodalomtól és idegtől. Paul bevésődése három napig volt ájult, abban a három napban minden kiderült, a falkája számára Kate „betegsége" miszerint átváltozhat bármelyik pillanatban, és a bevésődött lányok is csicseregtek Kate szüleit illetően, ami csak még jobban felborzolta a kedélyeket. Kate tudta, hogy mindenre fény derült, érezte a porcikáiban és Paul szemeiben, nincs menekvés. Hát ezért nem volt köztük sosem veszekedés; összegyűlt, mint egy esőfelhő, hogy aztán egy hatalmas vihar keretében uszítsa össze a szerelmeseket. Kate óvatosan felült, mikor a fülében lévő zúgás abba maradt, Paul mintha csak valami mágnes kötné a lányhoz követte a mozdulatait. Még a vak is láthatta, hogy a bevésődés örökre eggyé kötötte őket, de ez úgy látszott nem volt elég, hogy a veszekedéseket is megússzák.

- Miért nem mondtad el? - kérdezte végül Paul, visszafojtott lélegzettel. Nem tudta eldönteni, hogy miért is haragszik jobban, azért mert Kate titkolózott előle vagy azért mert kedvese veszélyben van.

- Nem akartam, hogy idegeskedj emiatt... - suttogta Kate felkészülve lélekben a legrosszabbakra.

- Gratulálok, tényleg sokat segítettél ezzel... - ironizált Paul, nem volt szavaiban semmi csúnya, de a hanglejtésében és a tekintetében annál több, Kate gyomra összerándult a félelemtől és a bűntudattól.

- Sajnálom – suttogta lehajtott fejjel. Nem mert élete szemébe nézni, nem mert szembe nézni a következményekkel.

- És csak úgy kíváncsiságból mégis, mikor akartad elmondani?! - Paul hangja hangosabban csattant az üres házban. – Mikor már meg van a baj? Akkor már semmire sem mentünk volna a sajnálatoddal! Az isten szerelmére! Mi a francér nem voltál képes kinyögni ezt?! Hogy megtudjalak védeni! - kelt ki magából Paul, egyre jobban kezdett megmutatkozni a farkasfiú forrófejűsége, az idegesség újra szétáradt az ereiben, keze meg meg remegett.

- Később! - motyogta Kate – Így is túl sokat teszel értem! Nem várhatom el, hogy mindig rám kelljen vigyáznod! Nem várhatom el, hogy a múltam miatt ostorozd magad, olyan miatt, amiről nem tehetsz! Igen, nem volt a legjobb gyerekkorom, vertek és utáltak a szüleim, de nem érdekel!

- De miért titkoltad el?!

- Hogy ne hidd azt, hogy csak egy szerencsétlen roncs vagyok! Az életem egy rakás szerencsétlenség, de szeretem! Mert benne vagy!

- Milyen könnyen mondod! - morogta Paul, a düh elvette az eszét, nem mérlegelte szavainak súlyát a lány szívében. – És én mégis mi a fa...mi a fenét kezdjek nélküled?! Mégis mi lesz velem nélküled, mikor az erdőben fogsz rohangálni? És folyton amiatt kell aggódnom, hogy mi lesz veled, talán alig van vissza időnk és te mégis titkolózol előlem! - Paul immár minden porcikájában remegett.

- Sajnálom – lehelte Kate. – De már nem tudom vissza fordítani... - Paul bizonytalanul hátrált pár lépést majd dühöngve kiment a házból egyenesen az erdőbe. Túl sok volt ez neki. Mindkettejüknek. Kate összehúzta magát az ágyon és hagyta, hogy erőt vegyen rajta a kétségbeesés. A benne élő farkas eszeveszetten húzta össze a hasát borsónyi nagyságúra, míg egy láthatatlan kész szünet nélkül szorongatta a torkát. Alig kapott levegőt, a pánik teljesen elvette az eszét. Érezte, hogy a farkasa talán soha többé nem bocsájt meg neki, ami teljesen jogos lenne. Hazudott neki, miközben a fiú, vagy inkább már férfi mindent megosztott vele. Kate belenyugvóan elmosolyodott. Tudta mi következik, érezte a csontjaiban. A hányinger egyre erősödött benne, a világ forgott körülötte, miközben egy emberhez nem való ösztönök erősödtek benne. A lány összeszedte minden erejét elővett egy tollat és papírt. Remélte, hogy csúnya írása ellenére is képes lesz Paul elolvasni a levelet. A percek meg voltak számlálva, nem volt ideje arra, hogy formaságokat írjon, mint ahogy azt a szerelmes, búcsú levelekben szokás.