Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

IV. Fejezet

Paul szemszöge:

Ahogy Kate eltűnt az erdőben tudtuk, hogy mit kell tennünk. Utána kell mennünk, míg nem késő! Még a gondolattól is féltem, hogy bármi baja lesz. Még az eső is rákezdett, mintha csak jelezni akarná, hogy gyászos lesz ez az este. Persze akkor még bizakodó voltam, nem tudtam, hogy mi fog rám várni egy apró tisztáson...

- Már megint ti? – ordította dühösen a pióca, és eldobta az egyik fának a szürke nőstényt, nem tudhattam, nem tudtam, hogy ő az mégis volt egy olyan érzésem, hogy Ő Kate. Biztos voltam benne. Gondolkodás nélkül a vámpírra vetettem magam, a düh teljesen maga alá vont és addig nem akart nyugodni, míg szét nem tépi azt az átkozott vérszopót. El akartam űzni a rossz gondolatokat, de azok bekúsztak az elmémbe és nem hagyták, hogy észhez térjek. Vége! Még el sem kezdődött, de már vége! Ez nem lehet! Nem lehetek ilyen szerencsétlen!

Paul! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! - próbált nyugtatni Sam. De még Ő sem gondolta komolyan. Hogyan lehetne minden rendben? A vérszopó vagy teljesen kiszívta a vérét, vagy átváltozik, vagy megöli a méreg. Ezt nem hiszem el! Sam és Embry lefogták a tehetetlenül fetrengő vámpírt, karmaim a hajába ragadtak majd egy egyszerű mozdulattal letéptem a fejét. Olyan volt, mint egy porcelán baba.

Hova tűnt? Sehol sincs! - értetlenkedett Jared azt a fát körbe járva, ahova a szörny dobta, sehol sem volt. Azt hittem megőrülök! El akartam menni, ki akartam zárni a fejemből minden gondolatot, de most nem tehettem.

Segítenünk kell a farkasoknak! - mondtam türelmetlenül ide-oda járva.

Mégis hogyan? - kérdezte hitetlenkedve Embry.

Az emberek védelmére születtünk nem a farkasokéra!

És ha nem csak Kate van ebben a helyzetben? Ha azok a farkasok talán mind emberek? – nem tudott mit mondani, folytattam – Emlékeztek arra a sziklás részre? A négylábúak könnyen mozognak ott, de az emberek nehezen! Oda kell terelnünk őket! Működhet! – nem is értem, hogy volt az este folyamán annyi lelkierőm. A farkasok valamiért megbíztak bennünk, követtek minket mi pedig megvédtük őket. A kis farkas is előkerült egy levél kupac alól, sok bosszúságot okozott Embrynek, annyi szent! A nap kezdett feljönni és az egész este olyan volt, mint egy rossz rémálom. De Kate sehol sem volt. Az illatát elmosta az eső, mintha Ő is csak egy álom lett volna. A fiúk haza mentek, úgy döntöttünk, hogy ma nem megyünk suliba, legalábbis én biztosan. Fáradt voltam, de nem annyira, hogy elaludjak. Visszaváltoztam emberré. Az érzelmeim még elviselhetetlenebbek lettek, kerestem, egész délelőtt kerestem, de sehol sem volt. Mit tegyek? Mi a francot tegyek?! A sziklákhoz mentem, csak, hogy lenyugodjak, ha nem megy, majd leugrom. Ahogy mindig is. El akartam menni, jó messzire, farkasként, csak hogy ne fájjon ennyire. De nem tettem, nem tehettem. Mi a fene lesz velem nélküle?! Mi??!

Kate szemszöge:

Valami láthatatlan erő a sziklákhoz húzott. A ruhám ázottan tapadt a testemre, hulla fáradt voltam, de muszáj megtalálnom Őt. Meg kell köszönnöm neki, amit értünk tett. Egyre közelebb értem, a tenger sós szaga az orromba kúszott és a hullámok morajlását is egyre tisztábban hallottam. Kiértem a bokrok takarásából és ott állt. Megtörten. Összeszorult a szívem, ahogy figyeltem szomorú testtartását. Nem mozdult, bizonyára nem hallotta a léptem, csak meredten bámult a tenger felé. A lépteim megszaporázva mögötte termettem, nem tudtam mit csináljak. A kezem elindult felé majd megállapodtam a lapockáján. Érintésemre teljes fordulatot vett, csak azt vettem észre, hogy a kezem már nem a hátánál van, hanem a mellkasán.

- Kate... – fújta ki a levegőt, szemeiből nyugalom és boldogság áradt. Meg sem várva a reakcióm karjai körülöttem lettek és szorosan magához ölelt, én pedig készséges simultam az ölelésébe. – Kate... – ismételte. – Azt hittem, azt hittem, hogy... – a hangja elcsuklott, ami miatt furcsa melegség járta át mindenem. Úgy éreztem magam mintha egy hosszú útról tértem volna haza, olyan felemelő érzés volt mintha megszabadultam volna a honvágytól, ami egész életemen át kínzott. Éreztem, ahogy halványan elönti a pír az arcom, ahogy tudomásul veszem; beleszerettem. Kimondhatatlanul és visszafordíthatatlanul szerelmes lettem Paulba. Abba a nagy szürke ordasba, akinek a családom életét köszönhetem.