Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

IX. Fejezet

Kate

Reggel nagy nehezen elszakadtunk az ágytól, és a suliban meg egymástól, minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak az este történtekre, egy részt azért mert akkor pipacsvörösre pirulok, másrészt pedig azért, mert akkor semmi másra nem tudok figyelni. Az öltözőben gondosan eltakartam a lilás foltokat a derekamon, ajkamba harapva reménykedtem, hogy nem fogja észrevenni, hiszen nem fáj, ha nem lenne színe, észre sem venném, de tudom jól, hogy Paul egyből mindenfélét kitalál, és akár még önkéntes száműzetésbe is képes magát ítélni. Az öltözőben két lány megvárt - meg kellene jegyeznem a nevüket -, és együtt mentünk a terembe, ahol az osztály java része már felsorakozott, de kimagaslott köztük Paul és Embry termete. Egy gyors bemelegítés után csapatokra oszlottunk a kosarazni vágyók és a focizók között. Hatan kosarazni akartak köztük én és Derek is, ez már most jó bulinak ígérkezik! Három-három fős csapatokra váltunk – persze, hogy Derek ellenfélnek ment – gonoszul vigyorgott rám, amit egy kétkedő pillantással viszonoztam. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, de nem csoda, hiszen már ovi óta ismerem.

- Nem vagy törpe ehhez? – vigyorgott önelégülten, mikor a tanár feldobta a labdát és együtt ugortunk érte. Nem meglepő, hogy megszerezte, de aztán el is hagyta, mert az egyik csapattársam kiütötte a kezéből. A percek teltek és Derek egyre bosszúsabb lett, bár nem dobtam be egyet sem mindig kivettem a kezéből a labdát. Olyan jó idegesíteni!

- Kéne, mi? – nevettem fel a labdát pattogtatva, majd kicsusszanva kitárt karjai közül az egyik mezesnek dobtam - mivel én is mezes voltam.

- Még megfizetsz ezért! - fenyegetett, egy elfojtott mosoly kíséretében. A játék végére nekünk már nem is a játékról szólt az egész, hanem piszkálódásból.

- Gyerekes vagy – tátogtam, mikor a tanár leküldött minket a pályáról, hogy a focizók éljék ki az energiájuk. Az óra további részében szabadon legeltethettem a szemem Paulon, amit olykor megmosolygott és egy kacsintással viszonzott. Minden olyan más volt. A színek élénkebbek voltak, és mintha minden jobb lenne, vidámabb, vagy csak én érzem, így? Az érzéseim kétszeresére dagadtak és szinte énekelni lett volna kedvem. Ez normális? Jó, az én életemben mi normális?!

***

Utolsó matek órám elején épp a szekrényem előtt ácsorogtam és kerestem teljesen elmélyülve azt az átkozott matek füzetet, mikor két forró érintést éreztem a derekamon, amitől ijedtemben ugrottam egyet és tettem egy háromszázhatvan fokos fordulatot, amíg végül találkoztam Paul szerelmes tekintetével.

- Szia... – motyogtam kissé kábultan.

- Ühüm... – motyogta mosolyogva ajkaimra lehelve hümmögését, majd megéreztem tüzes bőrét a számon. Karom reflexszerűen fonódott a nyaka köré, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Belemosolygott csókunkba, de nem tolt el magától, még szorosabban magához ölelt és akkor sem készült elengedni, mikor a becsengetés véget vetett a szünetnek. Amennyire meg tudtam ítélni már senki sem járt a folyosókon, mindenki a tanórákon ücsörgött, mindenki, kivéve minket. Az józanított ki, mikor kicsit nagyobb lendülettel dőltünk neki a fém szekrényeknek, úgy kellett kényszerítenem magam, hogy véget vessek csókunknak, de végül megtettem.

- Órára kellene mennünk... – motyogtam, szinte még ajkaiba.

- Kellene... – sóhajtotta ráérősen, de aztán pimasz mosollyal az arcán hátrébb lépet és türelmesen megvárta, míg összeszedem a cuccaim. – Tudod, ha ennyire bámulsz tesin, nem tudok koncentrálni... – piszkálódott.

- Ni csak, ki beszél... – horkantottam, miközben éreztem, hogy kezdek elpirulni. Úgy látszik, ezt sosem fogom kinőni...

***