Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

VIII. Fejezet

- Elmegyünk sétálni? – kérdezte Natalie pár óra tévé nézés után, mintha minden ellenem szövetkezett volna. Se Hope, se Max, de még Derek sem vette fel a telefont, Paul is elérhetetlen volt az összes többi farkassal együtt, a tévében nem ment semmi, plusz Natalie is olyan furán viselkedett. Furán? Az nem kifejezés! Fogalmam sincs mi ütött ezekbe, de jó lenne már rá jönni!

- Persze, csak összeszedem magam... – motyogtam, Natalie csak vigyorogva bólintott és ő is bevonult a szobájába

- El is felejtettem! – rontott be a vendégszobába. – Valami szépet vegyél fel!

- Mint például? – néztem rá gyanakodva.

- Hmm. – Semmi többet nem mondott, csak gyorsan át nézte a ruháim, mikor keze megakadt egy anyagon, elmosolyodva vette elő a fehér nyári egybe ruhát, melynek oldalán narancssárga-piros virág minták díszelegtek.

- Nincs ehhez egy picit hideg? – kérdeztem bizonytalanul, na meg arra sem emlékszem, hogy ez hogyan is került a cuccaim közé.

- Vegyél alá egy farmernadrágot – tanácsolta, láttam a tekintetében az elszántságot így nem is próbáltam vitatkozni. Elvettem a ruhát, és mikor magamra hagyott átöltöztem. Fogalmam sem volt, hogy miért kell ennyire kicsípnem magam, elvégre csak sétálni megyünk, nem? Gyorsan kifésültem vöröses tincseim és igyekeztem elrejteni azt a halvány harapás nyomot, amit még a nem is olyan régi incidens okozott. Kirázott a hideg, amikor felidéztem a vámpír jéghideg érintését a torkomnál és éles fogait az ütőeremnél. Senkinek nem kívánom, még belegondolni sem merek mi lett volna akkor, ha úgy hat rám a vámpírméreg, mint egy emberre. Kiűztem a fejemből az efféle gondolatokat, és magamra vettem a fekete bolerót. Az összhatás nem volt rossz, de fölösleges így kiöltözni, ha a kabát eltakarja... Mi ütött ezekbe? Mindig ilyenek csak nem vettem észre?

- Megfelel? – kérdeztem beletörődően.

- Igen – mosolygott, szinte már tapsikolt örömében. Ő is kiöltözött, legalábbis sokkal csinosabb volt, mint általában egy sétához illik.

***

- Rosszul gondolom, vagy tényleg sántikáltok valamiben? – kérdeztem fél óra múlva, mikor a tengerpartról a La pushi házak felé baktattunk. Egész végig sejtelmesen beszélt és az a titokzatos mosoly volt rajta, ami egy csomó megválaszolatlan kérdést adott.

- Te atya ég! A többiek jól mondták, teljesen elfelejtetted – nézett rám hitetlenkedve, tekintete a vállam föle siklott, de időm már nem volt megnézni, hogy mi a fene folyik itt. Egy fekete kendő teljesen eltakarta a világot, már épp pánikoltam volna, mikor Paul nyugtató hangja szólalt meg a fülem mellett.

- Nyugi, mindjárt szabadulsz – nevetett némi izgatottsággal a hangjában.

- Mi folyik itt? – kérdeztem türelmetlenül.

- Meglepetés. – Azzal többet nem is volt hajlandó mondani, ha a karjait nem éreztem volna magam körül azt hittem volna, hogy el is ment.

- Jaj Paul, ne csináld ezt velem! – nyafogtam, mint egy ötéves.

- Egy perc – mondta halkan, éreztem a hangjában, hogy úgy vigyorog, mint egy bolondgomba. Egy pillanatra megálltunk, nyikorgás, halk csengő és egy lépés. Sokadszorra is megkérdezem; mi a fene folyik itt?! – Oké... – sóhajtotta, éreztem, hogy matat a hajamnál a kendő után, majd az le is hullik a szemem elől.

- Hát nem lettem okosabb! – morogtam kelletlenül, mikor újra szembenéztem az esti sötétséggel. Nevetése hallatán extra borzongás futott végig a gerincemen és táncolt át minden porcikámon. A lámpa hirtelen felgyúlt és egy csomó szempárral találkoztam, pár színes lufival, egy tizennyolcat mutató gyertyával. Te úr isten! Hanyadika van?!