Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / Hun

VII. Fejezet

Kate

Még mindig éreztem a hasamba nyilalló fájdalmat, mely átterjedt minden csontomra és eltűnt az ujjbegyeimben. Hagytam, hogy forró ajkai átvegyék a vezetést és egy ritmusra mozogjon minden porcikánk. Éreztem derekamra fonódó karjait, kezem reflexszerűen túrtak bele dús, fekete hajába. Az első pillanatokban inkább tűnt az egész szenvedélyes csók csatának, vagy éppen egy kívülállónak jelentett volna félreértést az, hogy karjai birtoklóan ölelnek körül, míg én félig-meddig rajta ülök, de csak mi tudtuk igazán, hogy ennek most semmi köze a szenvedélyhez. Sokkal inkább emlékeztetett arra az érzésre, ami Paulhoz köt, ami az egész életem átrendezte. Bevésődés. Szerelem. Szeretet. Lelki társ. Másik fél. Az életem. Szívből reméltem, hogy Paul kicsit lenyugodott, ahogy végül elváltak ajkaink és maga mellé fektetve szorosan magához ölelt. A közelsége, forró érintése, lélegzetvétele, szívdobogása minden fájdalmam enyhítette, ő maga képes volt azt elérni, egyetlen egy pillantásával, hogy az egész világ ne tűnjön olyan rossz helynek. Hosszú percek múlva sem szólaltunk meg, és tudtam, hogy Paul próbálja feldolgozni az egészet. Nem tudtam mi lenne a helyes, hagyni, hogy elfogadja az egészet és számolni ennek következményével, vagy elvonni a figyelmét és kihasználni azt a kevésnek tűnő időt, ami még nekünk járt? Hihetetlen késztetést éreztem, hogy megtudjak róla mindent, hiszen ha úgy vesszük, alig ismerem, a bevésődés az egyetlen olyan dolog, ami hozzá köt. És én biztos akartam lenni benne, hogy farkasként is fel tudom majd idézni arcának minden porcikáját, szemének tökéletes árnyalatát, hajának, bőrének, csókjának érintését, hangjának jóleső mély baritonját, jellegzetes szavait, barátaihoz való viselkedését, mindent! Egyszerűen mindent!

- Aranyos családod van – motyogtam halványan elmosolyodva. – Natalie igazán...energikus. – Még visszaemlékezni is fárasztó volt a délutánra.

- Ugye nem volt olyan idegesítő? – A tervem sikerülni látszott, úgy látszik kilépett az önsanyargatásból.

- Dehogyis, nagyon kedves lány – mondtam az igazsághoz híven. – És az anyukád is kedves, bár nem tudom melyikőtök hasonlít rá jobban.

- Azt hiszem inkább Natalie – mosolyodott el, aminek szívből örültem, szerettem, ha mosolyog, olyankor elhittem, hogy semmi gond, hogy az égvilágon minden a legnagyobb rendben. – Én inkább apámra ütöttem, legalábbis nem győzöm ezt hallgatni.

- És apukád? Ő hol van? – kérdeztem halkan, arcán semmilyen változást nem láttam, válasza mégis meglepett.

- Még kölyök koromban meghalt.

- Sajnálom – mondtam halkan, nem akartam sebeket felszakítani.

- Már rég történt – vont vállat. – Már nem fáj, elfogadtam.

- És milyen volt? - kérdeztem.

- Jó fej, egy nagy gyerek – mosolyodott el, barna szemeiben gyerekes fény csillant. – Azt hiszem tőle örököltem a forrófejűségem – tűnődött – , imádott farkas lenni, ahogy anyámért is élt-halt, majd később értünk is, ő volt az az apa, akivel bármit meg lehetett beszélni, és minden butaságban benne volt. Sosem nőtt fel, és folyton idióta beszólásokkal bombázta a többieket – nevetett fel halkan.

- Hmm...érdekes – motyogtam pár pillanat múlva. – Mindenki azt mondja, hogy önfejű vagy, makacs és még sorolhatnám, de én eddig nem vettem észre – ráztam meg értetlenül a fejem.

- Szóval ilyeneket mondanak? – viccelődött. – Igazság szerint én sem értem, de melletted más vagyok, talán mert félek, hogy ha valami olyat mondok. akkor rosszul fog esni, vagy egyszerűen azért, mert ha mellettem vagy nem tudok másra figyelni... – mondta elgondolkodva.