Vörös csillag [Pokoli kín 1.] BEFEJEZETT

6 rész

Az utóbbi három napot Sebastiannal töltöttem.
Állandóan edzett engem, most nagyjából úgy érzem magamat mint egy mosott rongy, viszont végre úgy gondolom, hogy megtudom védeni magamat.
Érdekes érzések kerítenek a hatalmukba amikor vele vagyok.
Minden porcikám azt súgja, hogy meneküljek előle, de nem megy. Szinte már az elmém is a képembe ordít.
Félek tőle. Megrémíszt.
De valamiért vonz is engem.
Előkotrom a telefonomat ami teljesen vizes lett még a medencétől.
Reménykedve bekapcsolom, megnyugodva állapítom meg, hogy működik.
-Deszka!-kiabálja Sebastian.
Nem válaszolok neki.
Hirtelen valaki meghúzza erőteljesen a hajamat.
-Au.-mordulok fel.
-Deszka, hirtelen nem hallgatsz már a saját nevedre?-kérdezi gúnyosan.
Rápillantok a képernyőre.
103 nem fogadott hívás, 34 új üzenet.
Lázasan megyek rá.
Mindegyik Tessától.
Szar érzés amikor nem érdekled a szüleidet. Talán még meg is könnyebbültek.
-Én is.-suttogja a fülembe, összerezzenek a hangjára.-Sokkal jobb, hogy most velem vagy.
Kérdőn pillantok rá.
-Nekem most el kell mennem.-mondja.
-Várj!-kiáltok utána, mielött még kiviharzott volna a házból.
-Mi az deszka, csak nem hiányozni fogok neked?-kérdezi egy önelégült vigyorral a száján.
-Nem.-vágom rá gyorsan, talán túl gyorsan.
-Valóban?-kérdezi.-Nekem nagyon fogsz.
Kezdek zavarba jönni, amióta megismertem más sem történik velem.
-És ennek én nagyon örülök.-mondja miközben engem néz, majd kimegy az utcára mielött még leszídhattam volna amiért újból a fejembe turkált.
Idegesítő.
Lépteket hallok meg.
****
Megpillantom Dereket.
Amint észre vesz engem a földön, rögtön irányt változtat, újra felfelé veszi a lépcsőfokokat.
-Várj!-kiáltok utána.
Megáll és újra vissza jön.
-Bocsi, gondolom elég feltűnő voltam.-mondja.
Mosolyogva bólintok egyet.
Felkelek a földről. Bemegyek a konyhába és elveszem az egyik kávés bögrét. Érdekes módon mindig van kész káve meg tea.
Leülök az asztalhoz, Derek kérdőn néz rám.
-Tudod.-dadogom, gyorsan összeszedem a gondolataimat, hogy ne tűnjön annyira átlátszónak.-Sebastian nem az a beszélgetős típus.
-Ugye nem áradozni akarsz róla?-kérdezi valamennyire szórakozottan.
-Nem!-mondom.-Dehogyis.
Elneveti magát.
-Sokat beszél, csak éppen nem velem.-mondom halkan.
-Akkor ez mégis az lesz.-mondja.
Megrázom a fejemet.
-Állandóan vele vagyok, de olyan mintha magányos lennék.
-Szóval kell neked valaki akivel tudsz beszélgetni.-mondja.-Aki meghallgat.
-Ő is meghallgat.-mondom.-Csak ő nem reagál szinte semmit se. Kiváncsi vagyok.
-Mire?
-Ő rá.-mondom.-Meg igazából rengeteg kérdésem van amit nem válaszolt még meg.
-Oké.-mondja.-Tedd fel őket.
Nagy levegőt veszek. Csábító ajánlat mindent megtudni.
-Honnan ismeritek egymást?-kérdezem.
-Még a hallandói életünkbe ismerkedtünk meg.
-Ti is emberek voltatok?-kérdezem dadogva.
-Nem teljesen.-mondja.-Itt éltünk, ebbe a városba. Viszont meghaltunk. Isten magához fogadott minket, azt mondta mi eleve angyalok voltunk. Azt mondta, hogy különlegesek vagyunk.
Itt elakad a szava.
Nagyot sóhajt.
-Nem értettem, hogy mi abba a különleg es ha látom meghalni a szüleimet. Mint kiderült nem ők voltak az igazi szüleim. De én mindig annak fogom őket tekinteni.-suttogja.-Sebastiant megpróbálta még csecsemőkorába vízbe folytani az apja. Állítolag szívrohamot kapott még akkor.
-Ez valóban nem hangzik átlagosnak.-suttogom.
-De az volt.-mondja.-Sosem éreztem magamat másnak. Sebastiannal barátok lettünk még ovis korunkba. Engem a "nagyszüleim" gondoztak, őt pedig a nagynénije.
****
Látom rajta, hogy gyengén érinti a család téma.
Gyorsan megpróbálom vissza terelni a szót az angyalokra.
-Miért élsz itt?-kérdezem.
-Kerek egy éve hagytam ott őket.-suttogja, fejével a képek felé biccent.
Érzem ahogyan a szívem egyre jobban gyorsul.
-Nincs nyugtatód?-dadogom.
Hevesen bólint és gyorsan előkotorja a szekrényből.
Oda adja, én pedig beveszek belőle egy marékkal, a maradék kávémat iszom meg hozzá.
-Túl sok volt egyszerre, igaz?
-Nem.-mondom.-Ott lehet azt hagyni?
-Igen.-válaszolja.-De csak azoknak akik bűnt követtek el, de eléggé valószínű, hogy azt a bukott angyalt megfosztják szárnyaitól és lassacskán halandóvá változik.
-Te is az lettél?-kérdezem.
Bólint egyet.
-Miért akartad ott hagyni?-kérdezem.
-Mi értelme örökké élni, ha nincs ki mellett?-suttogja.
Rápillantok az asztalon lévő képre ami le van fordítva.
-Sajnálom.-suttogom.
Bólint egyet és gyorsan felviharzik.
Megértettem mindent. Azért vannak itt női ruhák mert neki volt valakije akivel itt lakott.
Gyönyörű darabokat választott az a lány aki itt élt.
Mi történhetett vele?
Óvatosan felfordítom a képet.
****
Egy mosolygó lány néz vissza rám, Derek karolja át, a háttérben mintha Sebastian ülne. Bánatos?
Neki egyáltalán vannak érzései?
-Látom, te nem tudsz annyira uralkodni magadon.-mondja egy hang.
Ijedve nézek fel.
Sebastian áll ott. Véres.
Harag gyűl a szívembe.
-Mit csináltál?-kérdezem felemelve a hangomat.
-Vissza szereztem valamit ami az enyém, közben összefutottam pár régi ismerőssel.-mondja.
-Megölted őket?-eléggé nyilvánvaló, de azért reménykedek.
Bólint egyet.
-Látom rábukkantál Bellára.
-Kire?
-Bella.-ismétli meg.-Derek halott szerelme.
Nagyot nyelek.
Ebből még baj lesz.
Felém sétál.
-Ne közeledj.-szólok rá.-Megöltél ártatlan gyerekeket!
Furcsa bele gondolni, hogy valójában mi is még csak gyermekek vagyunk.
-Megint eljátszuk ezt?-kérdezi szórakozottan.
-Nem tudhatom, hogy valójában mit akarsz.-suttogom.-Hogy mit érzel.
Egy pillanat alatt mellettem termett és felhúzott a székről.
Magához húz, az arcunk majd nem összeér.
Lefejelem, de ő kitér ez elől.
-Okos vagy. Gyors vagy.-mondja.-De nem elég okos és gyors.
Újra magához húz, nem ellenkezem. Az érintésére kiráz a hideg.
Testünk összeér, a friss vér ami a pólojához tapadt, az én három napos felsőmre folyik.
-Ki vagy te?-suttogom.
Egy vigyorra húzza a száját.
-Sok minden vagyok, főleg számodra.
Megrázom a fejemet.
-Komolyan kérdezem.-mondom.-Ki vagy te?
-Sebastian.
Könnyek gördülnek ki a szememből.
-Te is voltál halandó. Te is voltál ember. Akkor most már miért nem tudsz emberségesen viselkedni?
-Sose tudtam.-suttogja, a hangja hátborzongató.
****
Élesen beszívom a levegőt.
-Elmegyek.
Közelebb hajol, a kezei rácsúsznak a derekamra.
Felgyorsul a szívverésem.
Hirtelen kiveszi a telefont a zsebemből, és önelégülten elhúzódik tőlem majd felmegy.
Dühösen meredek a távolodó alakjára.
Gyors.
Egy kérdés motoszkál a fejembe. Elnyomom.
Unottan megyek fel utána.
Az ágyon heverészik.
Az érkezésemre felpillant.
Megállapodik a szeme rajtam.
-Gyere ide deszka.-mondja.
Nem mozdulok.
-Telefon nélkül nehezen fogsz innen elmenni.-felkacag.
Egy hirtelen mozdulattal a falhoz vágja, a telefonom apró darabokra zuhan.
Ilyen a lelkem is. Fekete, élettelen és darabokra van hullva.
Azt hittem talán Sebastian lesz az aki kitölti a bennem lévő űrt. Nagyot tévedtem.
-Mégis mit képzelsz magadról?-kérdezem felháborodottan.
-Nagyon jól tudod, szerintem.
Bólintok egyet. Valóban nagyon jól tudom.
Felkel az ágyról és kihúz a szekrényből egy ruhát. Fehér színe van.
A kezembe nyomja.
-Vedd fel, ma este látogatóba megyünk.
-Nem!-kiabálom el magamat.-Addig nem ameddig nem válaszolsz minden kérdésemre.
Az angyali fiú felhúzza a szemöldökét.
-Azt hiszed, hogy attól még, hogy kikérdezel kifogsz tudni rajtam igazodni?-kérdezi irónikusan.-Kis naiv.
-Nem érdekel.-mondom neki halkan.
-Rendben.-mondja.-Akkor kezdődjék a játék.
****
-Ki voltál?-kérdezem.
-Nem szeretek a múltról beszélni.-mondja.-Úgy gondolom bűn abban élni ami már elmúlt.
Nagyot nyelek.
-Kérlek, válaszolj.
Nagyot sóhajt.
-Csak érted, rendben?-mondja.
A pír kezd elönteni már attól is, hogy fekete íriszei az ajkaimat fürkészik várva arra, hogy kinyíljanak.
-Ha tudtam volna, hogy ennyitől is zavarba tudsz jönni, ezzel kezdtem volna.-mondja vigyorogva.
-Hogy tudsz a fejembe turkálni?-kérdezem.
Megvonja a vállait.
-Milyen bűnt követtél el, hogy Isten nem bír?
-Démonokkal kártyáztam.-mondja.-Játszadoztam a halandóknak az életével. Még a halhatatlanokat is a halálba kergettem, idegesítő a stílusom.
-De a halhatatlanok nem halhatnak meg.-suttogom.
-És ezt mégis ki mondta?-kérdezi gúnyosan.-Mindenkit meg lehet ölni. Más kérdés, hogy hogyan.
-Az angyalokat is meg lehet?-kérdezem.
-Igen.-mondja.-De csak úgy, hogy ha megváltoztatod a múltját.
-Az az?
-Ha soha se szület meg.
Bólintok egyet.
-Mi volt életed célja?-kérdezem.-Mielött még meghaltál volna.
-Téged megcsókolni.
Felgyorsul a szívverésem.
-Nem is ismertél.
-Valóban.-mondja.-De tudtam, hogy létezel.
-Tényleg?
-Nem.-mondja.-Igazából most akarlak megcsókolni.
Közelebb lép felém.
-Hazudsz.
-Az angyalok nem tudnak hazudni.
-De te bukott vagy.-suttogom.
Bólint egyet.
-Hogy halt meg Bella?-kérdezem rekedtesen.
Nem válaszol.
-Szeretted, igaz?
-Nem.-mondja.-Láttam, hogy mit művel, tudtam, hogy Derek ott fog engem hagyni.
-Megölted?
-Nem.-mondja.-Bella áldozat, akárcsak te.
-Mi?-kérdezem.
-A helyzet a következő. Ember vagy. Angyal vagyok, vagyis a te kedvedért bukott angyal.-mondja.-Vissza kell jutnom Istenhez, hogy újra önmagam lehessek. Viszont hallottam a szeretet szóról. Ezért nem bír Isten. Megtiltotta nekünk az érzéseket, olyanoknak kell lennünk mint a szobroknak. Nem szabad emberinek lennünk.
-Ez az a nagy bűn?-kérdezem.
-Igen.-mondja.
Magához húz.
-Nem tudom, hogy miért nem érzem.-mondja.-Pedig azt mondták, hogy a szeretet égi öröm. De én csak pokoli kínt érzek.
Egy könnycsepp gördül ki a szememből.
Mit is vártam el?
Nem kellett volna másra számítanom.
-Te csak pokoli kínt tudsz okozni?
-Igen.-mondja.
Az ujjai a derekamon játszanak, felvándorolnak a vállaimra majd az arcomhoz.
****
-Deszka.-suttogja.-Nem akarsz újra zavarba jönni?
-Nem.-mondom.-Ne érj hozzám.
Elenged, a kezembe nyomja a fehér ruhát.
-A kis jel miatt muszáj velem jönnöd.-mondja.-Azt mondják a vonzódás az összeköt két embert.
-Te nem vagy az.-mondom.-Még úgy se tudsz viselkedni.
-Most a lelkembe tiportál.-mondja túl drámaisan.-Deszka, Ó deszka, miért vagy te ember?
Elmosolyodom.
-Nem tetszik ez nekem.
-Nekem viszont nagyon is tetszeni fog a látvány amit ebben a ruhában fogsz nyújtani.-közelebb hajol, az ajkai a fülemet súrólják, hideg lehelete végig jár.-Ne menj el. Itt kell maradnod. Velem kell maradnod. Tudom, hogy vonzalak.
Nagyot nyelek.
Elő vesz egy tört.
-Tessék.-mondja.-Kell valami amivel meg tudod magadat védeni, ha esetleg nincs kedvem megmenteni újra az életedet.
-Haha.-mondom.-Nem az én hibám.
Elvigyorodik, fehér fogai megcsillanak.
-Tudom deszka.-mondja.
-Menj ki.-mondom.
-Miért?-kérdezi ártatlanul.
-Mert átöltözök?-kérdezem ironikusan.
-Örülj.-mondja miközben elhalad mellettem.-Legyél imádnivaló mint mindig. Magyarul fogd be a szádat, és fékezd meg a gondolataidat, ne legyél idegesítő.
Megáll az ajtóban, érzem, hogy engem néz.
-Nem is vagy te olyan rossz, deszka.-mondja, majd kimegy.
Leülök, a tört forgatom a kezeimbe.
Pokoli kín. Olyan gyorsan mozog Sebastian.
Újra eszembe jut az a kérdés.
Nem. Biztosan nem.
Nagy levegőt veszek. Kezd egyre jobban megrémíteni ez az angyalka.
Mégis, sajnos igaza van. Valóban mintha vonzódnék hozzá.
Pokoli kín. Vörös fürtjeimet hátra tűröm.
Bemegyek a szobához járó fürdőbe.
Beülök a kádba, megengedem a forró vizet. A hajam vizesen tapad hozzám.
Égeti a sebeimet a víz, mégis megtisztít.
Lehunyom a szemeimet, engedem, hogy a fürdés segítsen lélegezni.