Vörös csillag [Pokoli kín 1.] BEFEJEZETT

Epilógus

A halandói világ kegyetlen.
Minden elmúlik egyszer. Mindennek vége szakad.
Minden megszűnik, és minden elhal. Minden elpusztúl.
4:01
Még mindig nyitva vannak a szemeim. Álmatlanul forgolódok. Nagyot nyelek.
4:39
Lassan felkelek.
Megfogom a szétdobált zsepieimet, kidobom őket.
Megtörlöm a sírástól feldagadt szemeimet. Vissza rakom a takarómat és a párnáimat a helyükre.
Igen, újra pánikrohamok gyötörnek.
Elkezdem idegesen rágni a számat.
Esetlenül kimegyek, és a zuhany alá állok. A családom még alszik.
Megnyitom a forró vizet.
Hagyom, hogy felmelegítsen. Úgy érzem ilyenkor, hogy megint olyat csinálok ami az élethez köthető.
Nedves vörös fürtjeimet a fülem mögé tűröm. Elzárom a vizet, az egész szobában meleg pára van.
Kiszállok a zuhany alól.
A tükörbe nézek. Zöld szemeimböl kihalt az élet. A szemeim alatt sötét karikák vannak. A szám kivan harapva. Vörös csillagaim szembe tűnőek.
Vissza sétálok a szobámba.
Csoda, hogy még jár a lábam.
Elkezd rezegni a telefonom.
Kinyomom. Tessa jobban aggódik értem. Jól is teszi.
Elkezdem az ujjaimat tördelni. Nehezen kiválasztom, hogy mit veszek fel. Fekete hosszú ujjas, farmer nadrág ami már pár helyen kiszakadt a sok eséseimtől. Felöltözöm.
5:40
Lemegyek a lépcsőn. Felteszem a vizet forralni.
Kiveszek egy bögrét, elkészítem a kávémat.
5:51
Leülök az asztalhoz, kezembe a kávémmal.
Előre meredek a semmibe.
Elkezdem inni a forró folyadékot. Nem érdekel, hogy marja a torkomat.
Aki túlsokáig érzi a hűvös fojtogató érzést, annak az égető maró érzés meg se kottyan.
Üres vagyok. Fáj.
6:18
A szemeim a családi képre vándorolnak. Az apám átkarolja anyát, anya elött a hugom áll, a kezei a vállára vannak téve, mellette pedig én állok. Mind a négyen undorítóan vigyorgunk.
Felkelek az asztaltól. Felhúzom a cipőmet és a kabátomat.
Némán hallgatom a csendes vihart.
6:20
Belenézek egy utolsót a tükörbe. Nem látszódik az éjszakai zokogásom.
Kilépek az ajtón. Legalább nem kések el.
Az utca vizes az esőtől.
Felgyorsítom a lépteimet.
Felpillantok az égre.
Összeszorúl a szívem.
Az eső zuhogásba fullad,a cseppek a szemeimbe esnek. Az égen fekete gomolygó felhők vannak, fény szűrődik át némelyiken. De a fény az túl gyenge. Nehezebben kapok levegőt. A szél kezdi kimarni az arcomat.
A nyugatóimért nyúlok.
Beveszek két marékkal. Nem bírom ki máshogyan a napjaimat.
Ez nem élet.
6:33
A hideg elkezdi az arcomat csípni,miközben a vihar kezd felerősödni. Lassan több embert kezdek meglátni igyekezve.
A cipőm kezd átázni, ahogyan igazából minden rajtam.
Az iskola kapuja elé érve rengeteg autót veszek észre. Mind a diákoké.
Hirtelen Tessa ugrik a nyakamba,mögötte megpillantom Haleyt.
Ő Bella. Nem bírok rá már másképpen nézni. Derek vajon már tudja? Nem láttam őt azóta, mióta Sebastian megszűnt létezni. Mintha soha se lett volna.
A tűz már régen kialudt a kötelékbe, de még mindig éget. Felszisszenek a fájdalomra. Mégis jobban fáj az ami idebent történik.
-Hogy aludtál?-kérdezi Tessa lelkesen.
Tudja. Mindig próbál velem lenni és feldobni. Nem sikerül neki.
-Megint azt álmodtam.-suttogom.-Nem normális, hogy mindig ugyanazt az álmot álmodom.
A mondatom végére fojtott lett a hangom.
-Itt semmi sem normális.-mondja Tessa sóhajtva és megölel.
Elenged majd beindul az iskolába. Int nekem egyet, hogy kövessem.
Nagy levegőt veszek.
Tessa belép az iskolába Haleyjel együtt. Mind a kettejük nagyon kedvesek lettek velem, bár Tessa mindig is az volt. Szép az alakjuk, mind a ketten magasok és a fiúk számára ők a Victoria's Secret modellek.
Még mindig csak Tessa az egyedüli barátnőm. Semmi kedvem nincsen a társaságunkhoz, főleg nem "makihoz".
Az iskola is szenvedés.
De legalább jobb, mint amikor egyedül vagyok, a hangos, elrettentő gondolataimmal.
Kínszenvedés így.
Nagyot sóhajtok.
Vörös hullámos hajam teljesen lelapul a nedves folyadéktól.
Elindulok. Nehéz lépni és lélegezni. Nagyon.
Elkezd rezegni a telefonom.
Nem tudom mit kéne gondolnom.
Igazából mi történt? Miért?
Furcsa így látni a világot. Az ismerőseidet. A családodat.
Mindent. Azt hittem, ismerem milyen érzés élni.
De valójában nem.
Nagy levegőt veszek.
Oxigénre van szükségem.
A vihar kezd felerősödni.
Halványan látom, hogy Tessa küldött üzenetet. Olyan sokáig itt álltam volna?
Kit érdekel?
Pontosabban kit érdeklem?
Csak az elhalványodó égés nyom bizonyítja, hogy valaha létezett Sebastian. A fájdalom az, ami mutatja, hogy valóságos volt.
Az eső eláztat.
Mielött megnézhettem volna az üzenetet, valaki nekem jön. Elveszítem az egyen súlyomat, az erős váll fellökött. Tehetetlenül előre esek, arccal a pocsolyába. Elkezd égni a kötelék, mintha valójában csak most emésztene fel. Éles fájdalmat érzek a fejemnél, megprobálok felnézni.
A füleim sípolnak, erőlködök a szemeim kinyitásával.
Megáll a pulzusom egy pillanatra, hirtelen felgyorsul.
Megpillantom. Egy karcsú fiú siet be az épületbe. Nem zavartatja magát, kapucnijába rejti a fejét.
Erőtlenül felkönyökölök, de összecsuklik a kezem, érzem ahogyan egyre jobban átázok, a telefonom mellettem hever fekete képernyőjével.
Odakapok a fejemhez, megpillantom az ujjaimat amin vörös folyadék folyik.
Minden erőmet megpróbálom összeszedni, és a lábaimba irányítani.
Nehezen és értetlenül tápászkodok fel a pocsolyából.
A hajam teljesen elázott, kezdek fázni.
Mégis az adrenalin szintem tombol.
A nyugtatóimért nyúlok, hogy tudjam, ez nem álom.
Nincsenek a helyükön.
-Most mi történik?-motyogom.
Nehezen az iskola kapu elé érek, miközben továbbra is erősen a hegre tapasztom a kezemet.
Szinte érzem az ízét. A vérnek az ízét.
Egy villám cikázik át az égen.
Belépek az ajtón.
Csend uralkodik.
Elkezdenek a könnyeim végig folyni az arcomon.
Kérlek, Istenem, kérlek szépen, legalább a mai napom legyen életnek mondható.
Tessa sehol sincs.
Nagy levegőt veszek és elindulok az orvosiba.
Benyitok, a nővér mosolyogva üdvözöl.
-Húzos egy éved van, szinte majdnem mindennap ide jársz be, mert elesel.-mondja nevetve.
Elmosolyodom kedvességből.
De igaza van. A testemet horzsolások és különbözö zöld,lila, kék és piros foltok fedik, mert mindenben elesek.
-Tudja, most igazából fellöktek.-mondom.
Az a fiú akin fekete nadrág, fekete bőrdzseki és bakancs volt. Az a fiú akinek a haját kapucnijába rejtette.
Felnevet újból. Nem hisz nekem.
Bevarrja a sebet.
-Most siess le a torna terembe, ott kell mindenkinek gyülekeznie, állítólag hatalmas vihar közeledik, pár perc és lekapcsolják az áramot az épületben.
Bólintok egyet, a varratomhoz teszem a kezemet.
-Köszönöm.-mondom, és kilépek az ajtón.
Balra nézek és megpillantom. Könnyedén és gyorsan sétál, magas karcsú teste sietősen távolodik.
-Hé!-kiáltom el magamat neki.
Továbbra is gyorsan megy.
Elindulok felé futva.
-Te löktél fel reggel!-mondom kiabálva.
Megtorpan. Kifulladva érek oda hozzá.
Felém fordul.
Leveszi kapucniját.
Megdöbbenek, minden erőmet összeszedem, hogy megtudjak szólalni.
Fekete íriszei rám néznek.
-Mennem kell.-mondja.
Elindul.
-NE!-kiabálok neki.-Miért?
Nem áll meg.
-Sebastian!-mondom szinte sikítva.-Most azonnal állj meg! Ne okoz több kínt nekem.
Megáll, megfordul és elindul egyenesen felém. A folyosó kihalt. Megáll elöttem.
-Miért?-kérdezem.-Miért te haltál meg?
Elvigyorodik.
-Mert te túlságosan a Földhöz vagy ragadva.-mondja.-A gyökerek és az indák azért tekeredtek rád.
Eszembe jut, hogy akkor mi történt.
-Mi vagyok?
-Te egy vörös csillag vagy.-mondja.-Azért nem haltál meg mikor a kötelék kialakult.
-Az mégis mi?
-Halandó vagy. Csak te közelebbi kapcsolatban állsz az éghez mint más emberek.
Nagyot nyelek.
Csend van.
Elakar újból indulni.
-Kérlek, maradj itt.-suttogom, mégis erőteljesen.
Felhúzza a szemöldökét. Fekete íriszei engem fürkésznek.
-Hogy lehetséges az, hogy megint itt vagy?-kérdezem suttogva.
-Megint rám fogsz majd telepedni?-kérdezi arrogánsan.-Újra rám fogsz tapadni, mint egy pincsi kutya? Kopj le.
Kikerekednek a szemeim. Hitetlenkedve nézek rá.
-Miért teszed ezt?-kérdezem remegve.
A fejemet oldalra fordítom majd újra ő rá pillantok.
-Aznap éjjel. A sikátorban.-suttogom.-Utánam jöhettél volna. Megkellet volna ölnöd. Nem tetted. Miért?
Nem válaszol semmit se. Csendben marad, egész teste megfeszül. Lehunyja a szemeit, eltűnik az arcáról a felsőbb rendűség. Kihúzza magát, jóval magasabb nálam, arroganciáról árulkodik továbbra is az arca.
Elkezdek zokogni. Fulldokló érzés alakul ki a torkomba.
-Tudod te milyen nehéz?-kérdezem sírva.-Látni megint téged? Mindig veled álmodtam azóta, mindig ugyanazt. És most itt állsz elöttem. Létezel.
Nem szól semmit se.
-Emlékszel mit mondtál utoljára nekem?-kérdezem, megpróbálok sok oxigént magamba szívni.
A vizes fürtjeim belelógnak az arcomba.
Nagyot nyelek.
-Mindig csak pokoli kínt tudtál nekem okozni.-suttogom.
Rám néz.
Az arccsontjai élesen rajzolódnak most ki, a teste mögött végtelen feketeség húzódik. Fekete tincsei az arcába hullnak.
-De azért szerettél, ugye?-kérdezem.
Összeszorítja a száját.
-Még most is szeretlek.
Felgyorsul a szívem, fájdalom tölt el.
-Miért nem mondtad el?
-Mert amikor elmondtam volna, már nem számított.
Fájdalmasabban kezdek el zokogni.
-Angyal azt mondja égi öröm, ördög azt mondja pokoli kín, ember azt mondja szerelem.-mondja.
-Angyali fiú..-kezdem el.
-Nem láttam ott semmit.-mondja.-Mindenütt csak feketeség volt. Hangokat hallottam. Mintha egy szobában lettem volna, csak ott nem volt se tér, se idő. Mintha kidobtak volna a feketelyukba. Aztán meghallottam a hangodat. Tisztán. Ami végig kisírt engem ott, a végzetbe, az a pokoli kín volt. Elértem azt amit akartam. Megkaptam az érzéseket. Tönkre tettem és újjáépítettelek téged.
Néma vagyok.
-Hirtelen leállt az idő. Ekkor döbbentem rá, hogy mi is az az öröklét. Szükségem van rád.
Közelebb lép hozzám.
Az ujjaival megérinti az arcomat, letörli a könnyeimet.
A varratomra pillant, majd végig fürkészi az arcomat, íriszei megállapodnak a szemeimen.
-És megint.-mondom.-Megint pokoli kínt okozol.
-Ez az égi öröm.-mondja.
Nagyot nyelek.
-Minden megfog változni.-suttogja.
Egy mosolyra húzza a száját.
Lehajol hozzám, hogy az arcunk viszonylag egy magasságba legyenek.
A homlokát az én homlokomhoz támasztja.
Olyan régóta vártam már az érintésére. Kiráz a hideg.
A karjait a derekam köré fonja, magához szorít, ujjai erősen szorítanak.
Bele harap az alsó ajkamba, puhán érinti a szám sarkát, majd elkezd hevesebben csókolni.
Minden sötét volt. Most mintha ragyognék, akár egy csillag. Mintha leragyognék most a földre.
Ajkaink vad táncot járnak egymással, a kötelékbe éles fájdalom nyilal.
Felszisszenek az égés érzetére.
A szájának megvan a régi íze.
Az összes érzelem elsöpör.
Forróság árad szét a testembe.
Egy újabb villám cikázik át az égen. Ajkaink elválnak.
-Isten durcázik.-mondja.-De nem érdekel. Megszeretnék veled minden érzést tapasztalni.
-Ez azt jelenti, hogy itt maradsz velem a Földi pokolban?
-Igen.-mondja.-Viszont nehéz lesz.
-Itt minden elpusztúl. Minden elrohad. Minden megszűnik. Én is megfogok, mert halandó vagyok. Biztos megfogja érni?-kérdezem.
Megfogja a kezemet, erősen megszorítom.
A pulzusom fel le szökken.
-Miattad igen.-suttogja.
-Szükségem van a pokoli kínra. Az égi örömre. Rád.-suttogom neki.
Mindent kizárok.
Olyan mintha ez a pillanat örökre tartana. Mintha csak mi ketten élnénk. Lennénk.
Elvigyorodik.
-Tudtam, hogy hiányoztam.
Felnevetek. Az íriszeit nézem.
Nem érzem magamat most már elveszettnek.
Az eső elkezd hangosabban zuhogni, a villámok vakítóan cikáznak.
Elvigyorodik Sebastian.
Nem tudom, hogy mi lesz ezek után velem, vele, velünk. Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy egy hamar nem fogunk elválni. A kötelék örökre összefűz minket. Érzem, hogy az a kötelék ami kettőnk között uralkodik, most átalakult és újjászületett. Minden porcikámba szétárad a melegség.
Elmegy az áram. A sötétben is látom őt, az elmúlt hónapjaimban, úgyis hozzá szoktam már az űrhöz.
Felcsillanak az íriszei, egy vigyorra húzza a száját.
-Ma éjszaka befogjuk világítani az egész eget.