Vörös csillag [Pokoli kín 1.] BEFEJEZETT

7 rész

Felveszem a fehér ruhát, a vörös fürtjeim az anyagon vörös lángoknak tűnnek.
Sebastian feltűnően végig mér, nem zavartatja magát. Kezdek egy kicsit feszengeni.
-Mondtam én, hogy tetszeni fog a látvány.-mondja egy vigyorral, majd kifelé indul.
Dereket nem láttam a beszélgetésünk óta. Bűntudatom van miatta.
Remélem, hogy ez a ruha nem Belláé volt.
A felszállok a motorra, átkarolom Sebastiant.
Elindulunk, a hajam a szemembe csapódik. Eltűröm és élvezem a gyors sebességet.
Megáll egy épület elött.
Leszáll a motorról, követem befelé.
Belépünk az ajtón.
Megfagy a levegő. Minden szem ránk szegeződik.
Megfogja a kezemet, magához szorít.
-Érzik rajtad, hogy ember vagy.-suttogja.
Nehezen bólintok egyet.
-Sebastian!-köszönti őt egy nő.
Fekete egyenes haja a vállaira esik, magas. Belém csap a felismerés.
-Tessa?-kérdezem.
-Clasy!-mondja boldogan.-Ezer üzenetet hagytam neked.
Megölel szorosan.
-Uralkodjatok magatokon.-mondja az angyali fiú rezzenéstelenül.-Hol van Hoqiel?
Tessa egy ajtó felé biccent amit benőttek a fehér rózsák.
Sebastian elindul. Tessa végig mér.
-Olyan büszke vagyok rád.-mondja meghatottan.
-Miért vagy itt?-kérdezem.
A szemein átsuhan egy világos sárga szín.
-Ez mi volt?-kérdezem csodálkozva.
-Félig tündér, félig angyal vagyok.-mondja.-Erre nincs hivatalos szó. Sajnálom.
-Kezdek nagyon félni.-suttogom.-Összeroppanok.
Aggódva néz rám.
-Sebastian?
Bólintok egyet.
-Mesélj.
Egy előkelő társaság int felénk, de Tessa csak megrázza a fejét. Ez a hely le van tisztulva, de mégis érzek itt valamilyen mocskot.
-Ki az a Hoqiel?-kérdezem miközben helyet foglalunk egy csendesebb boxba.
-Isten egyik jobb keze.-mondja.-Három volt. Ő, Derek és Sebastian.
-Miért van itt?
-Mert Sebastian rávette, hogy lejöjjön, hogy alkut tudjanak kötni.
-Alkut?
-Ez nem egy háború.-mondja Tessa.-Itt csak alkut kötnek, közben meghal pár ártatlan áldozat.
-Hoqiel vissza tudná juttatni őt?-kérdezem.
-Igen.-mondja Tessa.-Ha láttad volna az arcát amikor meghallotta ezt a hírt!
Elmosolyodom nagy nehezen.
-Fájni fog.-mondja Tessa.-A kötelék miatt. Tudod, állítólag ember és bukott angyal között létre jött köteléknél valamelyik fél meghal. Az amelyikben több rossz van mint jó.
-Hogy mi?-kérdezem kikerekedett szemekkel.
-Nem tudtad?-kérdezi csodálkozva.
A könnyeim legördülnek az arcomon.
-Jajj.-mondja miközben megfogja a kezemet.-Sajnálom, azt hittem, hogy tudod.
Megrázom a fejemet.
-Mennem kell.-mondja Tessa.-Még találkozunk.
Megölel és egy társaság felé indul el. Körbe nézek.
Tégla, vagy pedig sima fehér falak vannak.
Trópusi növények, és fehér rózsák találhatóak meg szinte mindenütt. A legtöbb emberen, vagy legalábbis lényen, fehér öltözék van.
A fejem kattog. Szinte hallom.
A nyugtatóimért nyúlnék, de már nincs.
Beleharapok az ajkamba, felszisszenek, a vérnek az íze tölti meg a számat.
Lefolyik a torkomon, egy grimasszal feldolgozom.
Nem érzem jól magamat.
A földet kezdem el bámulni, olyan törékeny vagyok.
Mintha csak megérezném a közelségét, felpillantok és egyenesen felé nézek.
Kinyitódik az ajtó, Sebastian lép ki rajta.
Mielött még gondolkozhattam vagy menekülhettem volna, már mellettem termett és megragadta a csuklómat.
A szemei  hihetetlenek. Ez az egész angyalka hihetetlen.
Nagyot nyelek. A pulzusom szórakozgat velem.
Enged a szorításon.
Megvillantja fogait, arccsontjai fekete csíkok.
Íriszei még sötétebbek.
Közelebb hajol, fúj egyet, ezzel az egyik hajszálamat a szemembe fújja.
Oldalra néz, vissza az ajtóhhoz ahonnan pár perce kilépett.
-Talán jók a megérzéseid.-suttogja.
A nyálam nagy nehezen lefut a torkomon.
Egy önelégült mosoyra húzza a száját, látja rajtam, hogy milyen különösnek találom, hogy most nem alázott, vagy gúnyolódott velem.
Igaz, mostanában minden különös. Lehet, hogy mindig is az volt, csak nem vettem észre.
Pedig mindig mindent láttam.
Csak lehet, hogy az volt a baj, hogy csak a szememmel tudtam. Vagy az, hogy csak a szívemmel?
Meg is feledkeztem, hogy egy kisebb őrület közepén állok, velem szembe pedig Sebastian néz engem.
-Deszka, vissza kell mennünk.-suttogja közel hajolva újból hozzám.
Elindul vissza abba a szobába ahonnan kijött.
Nem néz hátra, hogy jövök vagy elfutok. Nagyon jól tudja, hogy követem.
Az ajtóban megáll.
-Megvacsorázunk.-suttogja.-Most kéne viselkedned. A te érdekedbe.
Nagyot nyelek, és követem őt egy külön helyiségbe.
Eláll a lélegzetem.
A falon fehér rózsák futnak,egy hosszú üveg ebédlő asztal van,rajta italokkal,és ételekkel.
Alul öltözöttnek érzem magamat ebbe a ruhába.
-Nem kell.-suttogja az angyali fiú.
Feláll a asztalfőnél ülő angyal.
A bőre nem csillog,a szemei nem feketék,nincsenek szárnyai.
Egy átlagos tizenévesnek tűnik,a szemei alatt tökéletes karikák húzódnak,bőre kreolósabb inkább.
-Sebastian.-mondja.-Bemutatnád?
-Ő itt Clasy.-mondja.-Clasy Theories.
-Foglaljatok helyet.-mondja,de a hangjából kiérzem,hogy nem lát szívesen.
Leülök az egyik székre ahol meg van terítve.
Sebastian velem szembe foglal helyet.
-Nem tudtam,hogy köteléket létesítettél egy emberrel.-mondja lekicsinylően.
-Hoqiel.-kezdi el az angyali fiú.-Muszáj volt. Eleve,te sem vagy jobb nálam,nem takarja el a sebet a csuklódon a buta medálod.
A szemei villámokat szórnak.
Csendben bámulom az ételt,és a pohárba kiöntött bort.
Megindul a kezem felé,már a számhoz emelem amikor megszólal harsányan a hangja.
-Mióta szívsz te vért?
Lerakom az üveget,és hitetlenkedve nézek rá.
-Mi?
-Vér van benne. Igazam van Hoqiel?
Bólint egyet,a szemeit össze húzza,úgy fürkészi tovább hol az én,hol Sebastian arcát.
-Mikor indulhatok?-kérdezi a fiú.
-Igazából akár holnap hajnalban is.-mondja Hoqiel.-A lényeg,hogy addig mi fog történni. Meg nem ártana megtalálni a szárnyaidat.
-Megfosztottak tőle.
-Tudom.-mondja.
Köhintek egyet,egyáltalán nem szándékosan.
Mind a ketten egyszerre néznek rám.
-Miért is van ő itt?-kérdezi Hoqiel flegmán.
-Most,hogy így mondod,én sem tudom.-mondja Sebastian arrogánsan.
Megrúgom az asztal alatt a lábát.
Felhúzza a szemöldökét.
-Azt hiszem ideje lenne mennünk.
-Még nem is ettetek.-mondja Hoqiel.
-Tudjuk.-mondja Sebastian.-Legközelebb nem hívom őt is ide.
-Ha lesz legközelebb.-morgom a szám alatt,mire az angyali fiútól csak egy mérges pillantást kapok.
-Isten áldjon titeket!-mondja Hoqiel,mögöttünk becsapja az ajtót.
-Komolyan,szándékosan poénkodtok ezekkel a dolgokkal?-kérdezem hitetlenkedve.
-Komolyan,szándékosan idegesíted fel a többieket?-utánozza a hangomat.
Kimegy a motorhoz és felpattan rá.
Lassan követem.
-Mintha élnél.-mondja.
-Most meg mi a baj?-kérdezem idegesen.
-A jóslat.-mondja.
-Mi volt benne?
-Nem fogom az orrodra kötni,az biztos.-mondja.-Legalábbis nem most.
-Szóval elgondolkodtál rajta.-mondom büszkén.
-Szép álmok deszka.-a hangja gúnyos,mégis újra érzem a hátának a rázkódását.-Tanulj meg erősebben megrugni,legelsőnek azt hittem,hogy megcsapott a humorod,már arra gondoltam,hogy a húsvéti nyuszi vissza adta neked a melleidet is.
Lehunyom a szemeimet.
Mire kinyitom,már az ismerős utcába fordulunk be.
Sebastian lefékez a ház elött.
Hátra fordul,egy nagy vigyorra húzza a száját,ezzel betekintést nyerek a fogaira.
-Most már elengedhetsz.-mondja.-Nem kényszerítelek,látom élvezed.
Zavartan és gyorsan elhúzom a kezeimet.
-Itt kéne maradnom veled?-kérdezi vigyorogva.
-Állj le.-mondom hitetlenkedve.
Felhúzza a szemöldökét.
Leszállok a motorról és az ajtóhoz sietek.
Összeszorul a szívem.
Pokoli kín. Égi öröm. Miért nem azt kapom?
Felgyorsítom a lépteimet.
Hirtelen valaki a falhoz nyom.
Felpillantok,a gyilkos szempárral találom szembe magamat.
A testünk összepréselődik,a csuklómat erősen szorítja.
-Clasy.-suttogja.-Mi történt?
-Inkább te mesélj.-mondom.
Nem mond semmit.
Gyorsabban veszem a levegőt.
Közelebb hajol hozzám,a hideg lehelete csiklandozza az ajkamat.
Előrántom a tört,ő nevetve kikapja a kezemből.
-Nem rossz.-mondja.-Mikor tanulod meg,hogy engem soha se fogsz tudni legyőzni?
Nem mondok semmit se.
Nagyot nyelek. Nyugtatóra van szükségem.
A ruhámnak a pántját lejebb csúsztatja,elkezd a vállaimon lévő szeplőimre hideg levegőt lehelni.
Megborzongok. Hallom a szívemnek a dobogását,zavarba jövök.
Hirtelen megcsókol,erősen a számra tapasztja sajátját.
Égeti az ajkaimat az övé,egyre hevesebben csókol. A kezeimet a nyakára kulcsolom.
Jobban a falhoz nyom. Nyelve vad táncot jár az enyémmel.
Felszisszenek,a jel elkezd erősen égni,mintha valóban tűz égetné.
Ajkaink elválnak nagy nehezen, az arcáról nem tudok semmit se leolvasni.
Felpofozom.
-Ezt miért kaptam?-kérdezi felháborodottan,mégis a szemében szórakozottságot látok.
-Mert ez műveled velem.
Felkacag.
Még mindig lihegek a csókjától.
Ajkainak vas,fém és kín íze volt. Vágyom arra,hogy újra érezhessem.
Egy nagy levegőt veszek,de a hideg oxigén ami a testembe áramlik nem nyugtat le.
-Be kéne mennünk.-suttogja közel hajolva hozzám.
Nagy nehezen bólintok egyet, megfordul és besiet a házba.
Belépek az ajtón.
Sötét van az egész szobában.
-Angyali fiú?-kérdezem, de nem kapok választ.
Hirtelen valaki a falhoz nyom, betapasztja a számat. Sikítok egyet, de a tenyere teljesen eltompítja a hangomat.
Megpróbálok szabadulni, de nem megy.
Beleharapok a tenyerébe, mire meghallom az ismerős felszisszenést.
-Sebastian!-mondom egy oktávval magasabban.
-És jő világosság.-mondja nevetve, felkapcsolva a villanyt.
A nevetése végig fut a gerincoszlopomon. Mindig más milyen ez az angyali fiú.
Talán soha se fogok rajta kiigazodni.
Már nyitnám ki a számat, de egy hang se jön ki rajta.
Fekete íriszei az ajkamat kezdik el nézni.
Közelebb lép.
Elfutnék, vagy rá szólnék.
De nem megy. Mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna.
-Szó szerint.-suttogja.
Kérdőn felhúzom a szemöldökömet. Legszívesebben leszídnám, hogy megint az elmémbe turkál.
Lehunyom a szemeimet, halkan mozog Sebastian.
Meghallom a léptét, nincs illata.
Nincsen szaga.
Kinyitom a zöld szemeimet, fekete szemeit rögtön megpillantom.
-Nem akarsz elmebetegnek hívni?-kérdezi gúnyosan.-Nem akarsz rám szólni?
Bólintanék de nem megy. A kis jel a hátamon elkezd izzani, mintha oda forrna a falhoz aminek továbbra is támaszkodok.
Az angyali fiú vészesen kezd közel lenni.
-Angyalka.-bököm ki.-Mit csinálsz?
Egy vigyorra húzza a száját.
Az egyik vörös fürtömet a fülem mögé tűri. Ujjai végig simítják arcomat, vörös csillagaimat súrólják.
A szemeimre nagy súly nehezedik. Ujjai játékosan a vállaimról levándorolnak az ujjaimhoz. Megfogja őket.
Az arca most valóban egy angyalra emlékeztet.
Rejtélyes.
Nem szeretem őt, de mégis akarom. Ez hogy lehet?
A másik kezével a szemhéjamat érinti meg halványan.
Ellép tőlem, csalódottan esik le egy kő a szívemről. Érzem ahogyan kilép az aurámból és felindul.
-Az angyalok soha se alszanak.-mondja, majd meghallom az ajtó csukódását.
Nagyot sóhajtok.
A kezeim remegnek, nyugtatóra vágynak.
Felsétálok a lépcsőn, nagy nehezen lenyomom a kilincset.
Belépek a szobába. Az angyalka az ablaknak dőlve néz engem.
Ellöki magát az ablaktól és felém sétál. Megáll elöttem, elkezdi fürkészni az arcomat.
Hirtelen leönt egy pohár hideg vizzel, automatikusan felsikítok, a víz végig folyik rajtam, az így még mindig hihetetlenül vékony anyagú fehér ruhámat teljesen eláztatja.
Önelégülten néz rám, majd a szemei végig futnak az egész testemen. Annyira alacsony vagyok, főleg Sebastianhoz képest.
-Normális vagy?-kérdezem hitetlenkedve.
-Sajnálom deszka.-mondja gúnyosan, mahd egy vigyorra húzza a száját.-Tudod mit? Egyáltalán nem sajnálam, legalább így újra túl szexisnek nézel ki.
A szemeim tágra nyílnak felháborodottan.
Ujjai a vizes hajamhoz érnek, egy hirtelen mozdulattal az ágyra ránt.
Ő felém kerül, míg én csak zavarodottan nézek fel rá.
A testünk összér, mintha a jel kezdene minket összekovácsolni.
Összeszorítom a fogaimat az éles fájdalomra ami a jelbe nyilal.
-Kérsz még?-kérdezi szinte suttogva.
A pulzusom kezd felszökni az egekbe, nem tudok megszólalni újból. Lassan bólintok egyet. Elneveti magát.
-Kis mohó.-mondja.
A száját újra a számra tapasztja, most is elkezd égetni.
Felszisszenek, de nem hagyja abba. Továbbra is csókol, beleharap az ajkamba. Az ujjai lecsúsznak a derekamra, egyre szenvedélyesebben csókol.
Azt akarom, hogy ez a pillanat örökké tartson. De a halandók világába egyszer minden elmúlik. Egyszer minden elpusztúl.
Alig kapok levegőt, egész súllyal rám nehezedik, a karjaimat a nyaka köré kulcsolom, ezzel még közelebb kerülünk egymáshoz.
Az oxigén elkerül engem.
De mint mondtam már egyszer, az univerzum szándékosan büntet engem.
A nyelve vad táncot jár az enyémmel, nem látok mást csak sötétséget. Egyre jobban éget.
Érzem ahogyan a kín kezd szétterjedni bennem.
Elválnak ajkaink, kinyitom a szemeimet.
A szobában világos van, mégis Sebastian arca sötét.
Megpróbálom gyorsan magamba szippantani az összes oxigént ami a szobában található.
Elhúzódik tőlem. Vágyom, hogy hozzám érjen, de a bőröm érintetlen marad.
Ez a legrosszabb.
Fekete íriszei üresnek tűnnek, nem tudok semmit se leolvasni róla.
-Miért nem érzem?-kérdezi, a hangja belemászik az elmémbe, az összes porcikám vágyik rá, de most mégis a hangja okoz fájdalmat.-Keserűséget érzek. Pokoli kínt. De égi örömöt egyáltalán nem.
Felkel az ágyról, idegenekké válik a testünk.
-Vonzódsz hozzám továbbra is.-suttogja.-Miért?
Megrázom a fejemet.
-Miért csinálod ezt?-kérdezem.
Oda sétál az ablakhoz és kinéz. Régebben azt hittem, hogy az éjszaka végtelenül sötét. Most mégis a lelkem tűnnik annak. Sebastian tűnik annak.
Fekete szárnyait hirtelen megpillantom. Homályosan de látom. Ő a legszebb, legrosszabb, legjobb, legsötétebb és legfényesebb dolog amit valaha láttam. Ami valaha történt velem. Ami most történik velem.
-Mi volt a jóslatba?-suttogom.
Mást mondanék. De nem tudok. Tudni akarom, hogy itt marad. Velem.
Nagyot sóhajt, keserűen elmosolyodik. Ilyenkor hasonlít valóban egy bukott angyalra. Fázom. Fáj. Éget.
Pokoli kín.
Megköszüröli a torkát, szórakozattan végig futtatja az ujjait a radiátoron. Fájni fog.
A kötelék miatt. Megfogja érni?
Szemei végtelenül sötétnek tűnnek. Mintha lennének érzései. Kínlódok.
-A jóslat.-kezdi Sebastian.-Elég bonyolult, ahogyan igazából minden más.
Egyre gyorsabban veszem a levegőt.