Vörös csillag [Pokoli kín 1.] BEFEJEZETT

14 rész

Zöld. Ezüst. Sötét.
Hideg van. Az arcomat jólesően fújja a szél.
Felgyorsítom a lépteimet.
Befordulok.
A nap lassan kezd előbújni.
Mióta vártam már arra, hogy végre fényesség jöjjön el.
Egy dallam jár át. Szippantok egyet a maró oxigénből.
Megbotlok egy kőben.
Gyorsan felkelek, szerencsére csak a nadrágomat szakította ki az égető beton.
Újra gyorsabban sétálok. Sietnem kell.
De hova is?
Nincs elegendő időm ahoz, hogy ilyeneken gondolkozzak.
Hirtelen egy erős kezet érzek a csuklómon, ránt egyet, a földre kerülök.
Behúz a sikátorba, a mellette lévő szórakozóhelyből átszűrődik a hangos zene.
Lassan felülök.
Megfosztottak az érzelmeimtől. Nem félek. Mégis a nyugtatóimért nyúlok.
-Ki vagy?-suttogom miközben a zsebeimbe túrkálok.
Felkacag, a hangja végig fut a gerincoszlopomon, megáll a nyakamnál, és támad.
-Hogy ki?-mondja az arrogáns hang.-Azt találd ki te.
Feleszmélek. Mintha valaki erősen megütött volna.
Felemelem a fejemet, előre meredek a feketeségbe. Érzem ahogyan kintről a nap megsüti a lapockáimat.
De a fény nem jut el a sikátorig.
-Te vagy az?-kérdezem szinte reménykedve.-Valóban te állsz ott?
Újra felkacag.
-Kire gondolsz?-kérdezi.-Nem mindegy.
Fújtatok egyet.
-Sok ideje várok erre.
-Mire?-kérdezi gúnyosan.
-Hogy feltehessek neked egyetlen egy kérdést.
-Az elöbb többet kérdeztél mint egy.
Lép egyet.
Megcsap a közelsége, pislogok.
Kezd kitisztulni a feketeség, megpillantom őt.
Fekete szárnyairól fehér folyadék csöpög le. A bőre most ezüst, az íriszei megőrizték a benne lakó sötétséget.
Egy fekete pólo van rajta, amit vörös folyadék díszit.
Érzem ahogyan a könnyeim őrjöngenek, hogy végre az arcomat érhessék.
Feltápászkodok, minden porcikám órdít.
Minden egyes porcikám azt suttogja, hogy ne.
Félelem fog el.
Rettegés.
-Most nem tudsz zavarba hozni-mondom semlegesen.
-Teszteljük.
Közelebb lép, megragadja a derekamat, magához húz.
-Véres vagy.-suttogom hitetlenkedve.
-Mondod ezt te.
Magamra pillantok.
Vörös folyadék van a karomon, és csak most veszem észre, hogy az egyik kezembe egy tört szorongatok, amiről szintén az a folyadék csöpög le.
-Mi lenne az a kérdés.-mondja elgondolkozva.
Közelebb hajol, a testünk összepréselődik.
A szája súrolja az én számat, de nem csókol meg.
Az ujjai felvándorolnak a vállaimra, onnan pedig az arcomhoz. Megsimítja a vörös csillagaimat.
Vágyom az érintésére. Kezd elönteni a pír, fogalmam sincs, hogy hogyan lehet rám ilyen hatással. Régebben a fiúkról nem is akartam hallani, nem tetszett soha senki se. És most mégis elönti az arcomat a pír, egy fiúnak az érintésétől. Vonzódom hozzá, de nem úgy, ahogyan kéne. Máshogyan.
A szemeivel engem fürkész.
-Zavarba jöttél.-mondja elégedetten.
-Veled mikor nem?-csúszik ki véletlenül a számon.
Felkacag.
Megborzongok.
- Roncs vagy.-mondja.
-Tudom.-a könnyeim most nem akarnak lefolyni.
Elenged, a csuklómra pillantok.
Halvány rózsaszín nyom találhato rajta ott, ahol megragadott a csuklómon.
-Hogy vagy?-kérdezem.
-Azon kívül, hogy megszűntem létezni?-kérdezi irónikusan.-Most éppen jól mert újra játszhatok az érzéseiddel.
Kiveszi a tört a kezemből, megfordít, beleváj a jelbe ami elhalványult a hónapok során.
Felszisszenek a fájdalomra.
-Találkozunk a pokolba.-suttogja rekedtesen.-Higyj nekem, tárt karokkal fogok ott rád várni.
Döf egyet, kitágulnak a pupilláim.
A fájdalom. Mindig csak az van ott ahol ő.
Most is megtalálja a feketeség a szemeim világát ami már régóta nem az enyém.