/Emili Szemszöge/
Kinézek az ablakon, esőcseppek folynak le az üvegről. De azért a nap kitartóan süt. A távolban szivárvány tündököl. Ellépek az ablaktól, majd az órára vetem a tekintetem.
* Tik-tak,, tik- tak.
Nyolcat üt az óra. Fáradtan sóhajtok egyet, majd visszaballagok a hálószobába. Mikor belépek az ajtón, elmosolyodom. Daniel, az ágyon elterülve alussza az igazak álmát. Neki dőlve a falnak, figyelem, ezt a félistent. Pár percig néma csend van, csak az óra kattogását lehet hallani kintről. Aztán mocorogni, tapogatózni kezd, de mikor rájön, hogy nem vagyok mellette, fáradtan felsóhajt. Felemeli, a fejét pislog párat, megdörzsöli a szemét, míg végül rám néz.
- Miért nem alszol? Kérdezi egy ásítás kíséretében.
- Felébredtem, nem tudtam visszaaludni.
- Gyere ide. Paskolja meg az ágy szélét. Oda sétálok az ágyhoz, majd leülök a szélére. – Gyere közelebb. Mondja vigyorogva.
- Oké. Suttogom.
- Pihenjünk. Öleli át a derekamat, majd a takarót magunkra húzza.
- Nem tudok aludni. Sóhajtok fel.
- Nem azt mondtam, hogy aludj, csak azt hogy pihenj. Puszil bele a hajamba.
- Oké. Adom meg magam. Lehunyom a szemem, miközben összekulcsolom, a kezünket. Szorosan hozzábújok, biztonságot nyújtó karjai még szorosabban tartanak.
