Nem is értem ezen miért lepődök meg, hisz sejtettem. Megtörlöm az arcomat, amit a sós könnyeim áztattak. Kikelek az ágyból, és próbálom összeszedni magam, próbálok erős maradni, de ezúttal kudarcot vallok. Épp hogy megtörlöm az arcom, megint megerednek a könnyeim. Ezúttal nem törődöm vele, elindulok a konyhába. Készítek két pirítóst, felvágom a zöldséget hozzá, ez után jóízűen falatozni kezdek. Mikor mindent megettem, elpakolok magam után. Épp mentem volna vissza a szobába, mikor megpillantottam a szekrényen egy cetlit.
" Picim, elmentem a srácokkal majd este jövök. Szeretlek puszi Daniel„
Még hogy elment a haverokkal. Hisztérikusan felnevetek, a könnyeim megint csak megerednek. Nekem ez nem megy, nem bírom. Nem tudok tovább erős maradni. Megtámaszkodom a szekrényen, túlságosan is gyenge vagyok. Épp hogy összeszedem magam, elindulnék a szobánk felé, mikor is csörögni kezd a telefonom. Kiveszem a zsebemből nem nézem meg ki lehet az, egyből felveszem.
- Haló. A hangom erőtlen.
- Szia Emili, Lili vagyok. - Baj van? Kérdezi, a hangján lehet hallani hogy meglepődött.
- Nincs semmi baj. Csuklik el a hangom, a mondat végén.
- Mi történt? Tesz fel egy újabb kérdést.
- Semmi. Suttogom. Csend lesz, ő azt várja hogy válaszoljak, én meg azt, hogy letehessem a telefont. - Van egy olyan erős megérzésem, hogy Daniel megcsal. Mondom megint csak halkan.
- Biztos vagy te ebben?
- Teljesen biztos.
- Átmegyek. Mondja határozottan.
- Kérlek most ne gyere.
- De én....Mondaná, de én közbe vágok.
- Ne haragudj, de most szeretnék egyedül lenni.
- Oké, de ha szükséged lenne arra hogy beszélgess valakivel, én itt vagyok.
- Tudom, és köszönöm.
- Ez természetes. Akkor szia.
- Szia. Bontom a vonalat, a készüléket a zsebembe mélyesztem. Ahogy a szobába érek, rádőlök az ágyra, behunyom a szemem, aztán szép lassan elnyom az álom.
