Itt a következő rész is. Jó olvasást.
Utálom, ha egy ember titkolózik. Sőt egyenesen rühellem!
Már egy hete hogy a legjobb barátnőmnél lakom, mert „valaki" nem képes elárulni mi folyik körülötte. Nem inkább titkolózik, mintsem megmondja, az igazat.
- Emili, légyszi, gyere ide.
- Itt vagyok, mi a baj?
- Az a baj hogy hiába hív, te nem vagy hajlandó beszélni vele. Mutat a telefonra.
- De. Mondanám tovább, de kedves barátnőm belém folytja a szót.
- Nincs de, beszéltem vele, és mondta hogy ha hajlandó vagy beszélgetni akkor elmondaná a dolgokat. Lehajtom a fejem, és veszek egy nagy levegőt.
- Oké. Bólintok. A telefonomért nyúlok, és fogadom a hívást.
- Szia, figyelj beszélnünk, kell. Mondja elcsukló hangon.
- Beszéljünk.
- Gyere haza kérlek.
- Oké, húsz perc és ott vagyok.
- Oké várlak. Azzal bontja is a vonalat.
- Elmegyek. Mondom miközben a könnyeimet törölgetem az arcomról.
- Persze menny csak, aztán beszéljétek meg!
- Azon leszünk.
Ahogy kilépek az ajtón, megcsap a hűvös levegő, így összébb húzom magamon a kabátom. Beülök a kocsiba, és már el is indulok.
Amint a házhoz érek, kiszállok a kocsiból. Bezárom, és az ajtóhoz sétálok. Nagy levegőt veszek, és lenyom a kilincset. Olyan csönd van, nyugalom. Becsukom magam után az ajtót, leveszem magamról a kabátom, és a fogasra akasztom. A cipőből is kibújok, és egy papucsot kapok a lábamra. Elcsoszogok a konyhába, és töltök magamnak egy kis teát. A hálószoba felé veszem az irányt. Benézek a szobába, az ágyon, Daniel, fekszik, a keze a feje alatt van, békésen alszik. Oda ballagok az ágyhoz, leülök mellé, és óvatosan megsimogatom az arcát. A bögrét leteszem a földre, és még közelebb húzódok az alvó Danielhez. Megint megsimogatom az arcát, hirtelen kap a kezemhez, beránt maga mellé, és átöleli a derekam.
- Most már igazán elmondhatnád, az igazat. Mondom kicsit halkan, de még így is meghallja.
- Tudom.
- Akkor, mire vársz? Nagy levegőt vesz, aztán belekezd.
- Tudod, nagy hülyeséget, csináltam. Ige erre már magamtól is rájöttem. Nem szóltam, ezért folytatta. – Együtt voltam egy nővel, aki most...
- Ne mond ki, kérlek. A fejem a mellkasába fúrom. A könnyeim megállíthatatlanul robognak le az arcomon. Jobb volt addig, amíg nem tudtam miről van szó.
- Nem szeretem, soha nem is szerettem, csak is téged szeretlek. Most már ő is sír. Hogy mi lesz ezek után, azt még én magam sem tudom megmondani.
