In love with a Stiff [Divergent fanfiction-hun] //befejezett//

9.

"One last time..."

*Caleb*

- Tehát megteszed. - suttogta.

Rá néztem.

Fájdalmas volt ez az egész. Rettenetesen fájt. Nem csak nekem, hanem neki is. De nem volt más választásom.

- Peter... ezt már megbeszéltük.

Megbeszéltük. Nem is egyszer. Éjszakákat beszéltünk át, mire végre megértettem vele, hogy miért kell ezt megtennem.

- Tudom. - suttogta. - Tudom... csak megkérdeztem még egyszer. Hogy biztosan tudjam.

Még egyszer. Csak még egyszer...

- Hogy biztosan... tudd? - kérdeztem.

Összeráncolta a homlokát.

- Én... el fogok menni. - bökte ki hirtelen.

Elmegy? Micsoda?

- Hová?

- Négyessel. Vissza Chicagoba.

Vissza megy?

Elkerekedtek a szemeim.

- Miért?

- Te is pontosan tudod, miért.

Lesütöttem a szemeimet. Ha álltam volna a tekintetét, elsírtam volna magam.

Az igazság az, hogy Chicago elpusztításának megállításához egy olyan szobába kell bejutni, amit egy bizonyos halálszérum véd. Állítólag semmivel sem tudod megállítani hogy magadba szívd és perceken belül halált okozhat. Engem választottak. Engem választottak és meg is értettem, hogy miért: a hugom utál, az emberek nem kedvelnek... és már annyi hibát követtem el ebben az utóbbi két hónapban, hogy azt akartam, legalább életem utolsó tette helyes legyen. Be akartam bizonyítani, hogy a hugom pártján állok.

No de Peter?

Még nálam is nagyobb hülyeséget készül megtenni. 

Ki akarja törölni az emlékeit. Mindent. Rólam, de főleg a saját, régebbi életéről. Ugyanúgy megbánt mindent mint én és belül ugyanúgy szenved. De nem gondoltam volna, hogy ezt úgy viszi majd véghez, hogy elmegy. Hogy... magamra hagy.

- Ha ott nem halok meg, be fogom venni a memóriaszérumot. Így mindent el fogok felejteni.

Fel néztem.

Meg akar halni? És ha nem, beveszi a szérumot?

- Talán... így lesz a legjobb. - suttogtam.

- Talán igen. - suttogta ő is, majd sarkon fordult.

Visszafordultam a gurulós székkel az asztalhoz, de néhány másodperc múlva már rohantam is utána.

Nem veszíthetem el. Ezek talán az utolsó percek amiket együtt tölthetünk és nem akartam, hogy pont most ne legyek vele. Ha már ilyen ádáz jövőt szánt nekünk a sors, hadd legyek vele utoljára.

- Peter! - kiáltottam, majd elkaptam a karját.

Behúztam a legközelebbi sarokra, a falnak nyomtam és egy hihetetlenül hosszú és érzelmes csókot váltottam vele. Csókunk után végigsimítottam a mutató ujjammal az alsó ajkán, majd összeérintettem homlokainkat.

- Bocsáss meg, könyörgöm! Bocsáss meg! - majdnem elsírtam magam.

De Peter csak lágyan az arcomra helyezte a tenyerét és megcsókolt.