In love with a Stiff [Divergent fanfiction-hun] //befejezett//

11.

"Hard to say goodbye."

  *Caleb*  

"Nem élhetek egy világban Caleb Prior nélkül. "

Ez volt az üzenet amit az asztalomon találtam hajnalban amikor felébredtem és észre vettem, hogy Peter nincs mellettem.

Elkerekedtek a szemeim és a szívem úgy elkezdett dobogni, hogy azt hittem, ki fog ugrani a helyéről.

Nem akartam, hogy elmenjen.

Mivel a hely, ahol Peter aludt mellettem még meleg volt, feltételeztem, hogy nem olyan régen léphetett le. 

Még utolérhetem!

Magamra kaptam egy pólót és azonnal rohantam kifelé.

Peter elment. És még el sem búcsúzott rendesen.

Nem ezt akartam. Lettem volna ismét áruló, ha kell. Galád módon elszöktem volna vele ha arra kér. Megfutamodok. Megtettem volna bármit, hogy velem maradjon.

Rájöttem hogy hülyeség volt. Hülyeség volt a halálba taszítanom magamat. Magamat és ezzel együtt őt is és minden mást, ami közöttünk történt ebben a két hónapban. Nem akartam hogy véget érjen. 

Végigrohantam a Genetikai Jóléti Hivatalon boxerben és halálosan szerencsém volt, hogy senki sem volt ébren és ahogyan láttam, valaki a kamerákat is kilőtte, így a kameraőr sem láthatott meg.

Kocsizúgást hallottam a távolban. Gyorsítottam a lépteimen és lélekszakadva értem oda a bejárathoz.

De már késő volt. Négyes beindította a kocsit.

- Peter! - kiáltottam el magam, és rá csaptam egyet az üvegajtóra.

Nem tudom hogy azért mert mehallotta vagy csupán véletlen volt, de Peter a hátsó ülésen az ablak felé fordult. Tekintetünk összetalálkozott. A megbánás és szomorúság jeleit véltem felfedezni a szemeiben. Addig bámultuk egymást, ameddig el nem tűnt a horizontnál. 

A könnyek minden előzetes nélkül egyszerűen kibuktak belőlem és szinte éreztem, hogyan török össze teljesen belülről.

Rettenetesen fájt és szívszaggató érzés volt.

- Szeretlek! - ordítottam egy akkorát, hogy már nem érdekelt ki hallja.

Térdre rogytam és csak zokogtam.

- Szeretlek, Peter Hayes ... - csuklott el a hangom.

Alig bírtam felfogni, hogy elveszítettem őt.

Nem.

Ez nem történhetett meg.

Nem így.

Nem fogadom el.

- Caleb? - érintette meg valaki a vállamat hirtelen.

Beatrice volt az. Aggódva nézett rám.

- Jól vagy?

- Elment. - jelentettem ki.

Beatrice letérdelt velem szembe, kezébe fogta az arcomat és letörölte a könnyeimet. Épp mint hajdanán. Ha valakivel önzetlen volt az életében, akkor az én vagyok. Rá mindig számíthattam, bármi is történjék. Bár a kapcsolatunk az árulásom óta nem volt már a régi, azért nem hagynánk cserben egymást semmiképp sem.

De most is cserben hagytam volna őt Peterért...

Nem tudom.

Egyszerűen már nem tudom eldönteni mi a helyes és mi nem.

Nem választhatom mindkettőt, de képtelen vagyok dönteni a hugom és a szerelmem között.

Talán már nem is kell.

Hisz Peter elment.

És már nem fog rám emlékezni, utána menni pedig már késő.

Ezzel azt hiszem, eldőlt.

- Tobias? - kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Nem. Nem ő ...

- Christina?

Hatalmasat nyeltem. Úgy éreztem: eljött az idő bevallani a hugomnak mindent. Ha hamarosan úgy sem élek már ezen a Földön, akkor legalább tudja meg az igazat.

- Peter. - jelentettem ki, majd egy pillanatra becsuktam a szemeimet.

Amikor kinyitottam, meglepődtem. Beatrice arca egyáltalán nem azt tükrözte, amire számítottam: nem volt sem feldúlt, sem dühös, sem csalódott. Szemei viszont könnyben úsztak.

- Sejtettem. - suttogta.

- Mióta?

- Már egy ideje. Talán amióta eljöttünk a Műveltektől.

Becsuktam a szemeimet ismét.

- Beatrice én ... - kezdtem volna magyarázkodni.

- Cssst. Minden rendben, Caleb. - jelentette ki. - Peterrel zsigerből gyűlöljük egymást és ez sose fog megváltozni. De veled más. Másképp néz rád. Olyan... mérhetetlen csodálattal, szerelmesen. Tudom, hisz Tobias is hasonlóan néz rám. Szereted, nem igaz?

Gondolkodás nélkül heves bólintásba kezdtem.

Meglepetésemre Beatrice átölelt.

- Sajnálom. - suttogta. - Sajnálom, Caleb.

- Soha többé nem láthatom és... és el sem búcsúzott rendesen. Cs-csak ezt hagyta... - nyújtottam át neki a cetlit, amit elolvasott.

Összehajtotta a lapot, majd visszaadta.

Egy pillanatig elgondolkodott, láttam hogy valami átsuhan az agyán.

- Szerintem jobb lenne, ha visszamennél aludni. - javasolta. - Pihend ki magad. Itt csak megfáznál és...

- ... vettem a célzást. - töröltem le a könnyeimet. - Azt hiszem, készen állok, Beatrice. - jelentettem ki. - Készen arra, hogy tovább álljak. Hogy végezzek ezzel az egész, elcseszett életemmel. Így lesz a legjobb.

- Caleb, én...

- Semmi gond. - ráztam meg a fejemet. - Ezzel tudom, hogy mindent jóvá fogok tenni. Legalábbis ezt remélem. Ez a helyes. Csak egy dolgot szeretnék kérni tőled, Beatrice.

- És mi az? - kérdezte.

Elmosolyodtam.

- Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg mindenért, amit ellened követtem el. Nem volt helyes amit tettem és ezt tudom. Elárultalak. Soha nem lett volna szabad.

- Oh, Caleb! - ismét átölelt. - Már megbocsájtottam. Te vagy az utolsó családtagom és tudod jól, hogy mennyire szeretlek! Ne beszélj ostobaságokat. Össze tartozunk. Már nincsenek csoportok. Nem is lesznek soha többé. És ez így a helyes. Mert a csoport soha sem lesz fontosabb a családnál.

Bólintottam.

- Köszönöm. - suttogtam. - Jobb lesz ezzel a tudattal távozni. - mosolyodtam el. - Szeretlek, Beatrice. Ezt tudnod kell!

- Én is szeretlek, Caleb. - motyogta.

Biccentettem, majd szó nélkül visszasiettem a szobámba.

Tudom, hogy helyesen fogok cselekedni.

Viszlát, Peter!