In love with a Stiff [Divergent fanfiction-hun] //befejezett//

Epilógus

"Honestly... I don't need someone who sees the good in me. I need someone who sees the bad and still wants me."

*Caleb*

- Peter, segtíts már! - kiáltottam, miközben az ajtón próbáltam betuszkolni a kanapét.

- Jövök! - kiáltotta, majd felszaladt a lépcsőn és mellém ugrott. - Bocsi, csak a szomszédok szóval tartottak. Először kedvesnek tűntek, de aztán kiderült hogy eléggé mániákus hajlamaik vannak a kerti törpéket illetően, szóval ha nem muszáj, ne menj a közelükbe.

Elnevettem magam.

Peterrel betoltuk a kanapét, majd 25 perc után végre megtaláltuk neki a megfelelő helyet a szoba közepén.

Fárdtan dőltem le rá.

- Egek! Ha már egy ennyitől elfáradok, mi lesz amikor be kell hoznunk a többi cuccot?

- Ne rinyálj már ennyit. - ült le Peter a lábaimhoz. - Megoldjuk, ne aggódj!

- De pont most? - siránkoztam.

Peter elmosolyodott, majd lefeküdt mellém a kanapéra.

- Az később is ráér. - jelentette ki, majd megsimogatta az arcomat.

Lassan felé fordultam és csak mélyen a szemeibe bámultam.

Beatrice már két éve halott. 

A napokban lesz a megemlékezése, de nem fogok rá már elmenni. Hivatalosan is új életet kezdtünk Peter-el és már csak ritkán beszélünk az otthoniakkal, ha nevezhetem így őket. De Tobias majd mindent elintéz. Bízom benne, hogy mindent a keze ügyében tart.

- Miért bámulsz? - kérdeztem Petertől.

- Mert gyönyörű vagy. - jelentette ki szemrebbenés nélkül. Ilyenkor tudom, hogy valóban komolyan gondolja.

Elvörösödtem.

Két év együttlét után is sikerül még mindig tökéletesen zavarba hoznia.

- Szeretlek. - suttogtam. 

- Én is szeretlek. - jelentette ki, majd megcsókolt.

Mennyire tökéletes helyszín lesz ez a kanapé az elkövetkezendő években a csókcsatáinkra.

Mert Peter-el akarom leélni a életemet és tudom, hogy vele is fogom.

Senki más nem ért meg ennyire és senki más nem tudja azt nyújtani nekem, amit ő.

Tökéletesen kiegészítjük egymást. És minden szuper.

- Tudod min gondolkodom? - kérdezte.

- Na micsodán?

Elmosolyodott.

- Tudom, hogy új életet kezdünk és ahhoz el kell hagynunk mindent ami régi, de egy valamit azért szeretnék megtartani a régi életemből, rajtad kívül.

- Mit? - kérdeztem.

Elnevette magát.

- A becenevedet. - jelentette ki. - A Szerencsétlen-t.

- Mégis miért?

- Mert örökké te maradsz az én kis Szerencsétlenem, akibe hajdanán beleszerettem. És akit igyekszek magam mellett tartani, ameddig lehet.

Elmosolyodtam és átöleltem. Peter karjaiban mindig jól érzem magam.

- Leszek a Szerencsétlened. - suttogtam. - Örökké.

Becsuktam a szemeimet.

Nem is tudom mi történt volna, ha két évvel ezelőtt, aznap, mindketten elveszítjük az életünket.

Egymást.