In love with a Stiff [Divergent fanfiction-hun] //befejezett//

12.

"I'm so greatful, that I have YOU."

*Caleb*

A padlón ücsörögtem, hátamat hanyagul a falnak vetve, a Genetikai Jóléti Hivatal egyik folyósóján. Hangtalanul sírtam, a könnyek pedig végigfolytak az arcomon.

Néhány perce veszítettem el végleg mindent. Elveszítettem az utolsó dolgot is, ami miatt érdemes lett volna még élni: a hugomat.

Elment. Bement helyettem a szobába. És nem volt fair. Nem volt fair, mert még csak nem is a halálszérum miatt halott most. Nem. Azt túlélte, az nem fogott rajta, hiszen Elfajzott. Egy golyó végzett vele. Lelőtték. És már menthetetlen volt.

A kezeimbe temettem az arcomat.

Az én hibám. Ha tegnap befogom és nem panaszkodom neki, akkor most élhetne, nekem pedig nem kellene többé szenvednem itt. De minden balul sült el, ő feláldozta magát miattam, pedig nem volt értelme. Nincs miért élnem már. És ezt neki is elmondtam.

Felsóhajtottam.

Mit mondok majd Négyesnek, ha visszajön? Ki fog nyírni. Még jobban elcsesztem a dolgokat.

Na és Christina? Hiszen Beatrice a barátnője volt.

És Peter? Én nem fogom kibírni, hogy lássam Peter tudatlanságát. Nem fogom kibírni, hogy nem ismer meg. Ha egyáltalán életben van még...

Az egész életem romokban hevert. Teljesen magam alá zuhantam. Teljesen.

És nem tudtam mit tehetnék ahhoz, hogy ebből az állapotból kikerüljek.

Fontolgattam az öngyilkosságot. Rendesen fontolgattam. De túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek. Túlságosan gyönge. Nem bírnám megtenni.

Az emberek elhaladtak mellettem, de senkit sem érdekeltem. Senki sem jött oda hozzám, hogy megkérdezze mi bajom van. Senki nem vett számba. Mint általában.

Már épp felálltam és elmentem volna a fenébe valahová, ahol kiordítozhatom magam, amikor kinyílt a bejárati üvegajtó és belépett rajta Christina, nyomában Négyessel. Néhány pillanat múlva pedig Peter is megérkezett.

A szívem kihagyott egy ütemet. Azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

Itt volt.

Nem halott.

De aztán elgondolkodtam.

Nem emlékszik. Biztosan nem emlékszik.

Nem néztem arra, meg akartam fordulni és elrohanni, de Négyes észre vett. Riadtság ült ki az arcára és egyenesen felém rohant.

- Miért nem vagy halott? - szorított neki egyből a falnak. - Hol van Tris?

Megszólalni sem tudtam döbbenetemben, csak mélyen a szemeibe néztem.

Rájött.

Elengedett, a földre taszítva és rögtön elrohant, Christina pedig követte.

Ekkor akaratlanul is a tekintetem Peterre vándorolt, aki meglepetten nézett rám. Biztosan nem ért semmit sem.

Egy hosszúra nyúlt szemkontaktus alakult ki közöttünk.

Elnéztem róla, szemembe könnyek szöktek.

Nem. Ezt nem bírom ki.

Aztán visszanéztem és még mindig engem bámult.

Felpattantam a földről és hagytam, hogy a lábaim önmaguktól vezessenek. Egyenesen hozzá vittek.

Megálltam előtte, ő pedig felnézett rám.

- Figyelj... - kezdtem bele egy gombóccal a torkomban. - Tudom, hogy nem emlékszel rám és nem érezhetsz irántam semmit... de nem léphetek le innen úgy, hogy nem mondom ezt el. A terv befuccsolt, a hugom bement helyettem a szobába. Most ő halott és nem én. Most veszítettem el mindent, hisz te semmire sem emlékszel már. A... barátod voltam, Peter. Ez a neved. És szerelmesek voltunk. Szerettél és én is szerettelek. Még mindig szeretlek. Szóval ne haragudj meg rám, ha most ezt teszem. - azzal pedig megfogtam az arcát és utoljára megcsókoltam.

Aztán elválltak ajkaink.

*Peter*

Nagy szemekkel bámultam rá.

- Caleb... ? - törött el nálam a mécses, majd könnyek közt csókoltam meg az előttem álló fiút ismét, teljes mértékben leszarva a körülöttünk állókat. 

Nem bírtam megszüntetni, nem tudtam. Úgy csókoltam, mintha a világ menten összedőlhetett volna. A szerelmem életben volt. A szerelmem valóban élt.

- Emlékszel? - kereste a tekintetemet, levegőhiány miatti elválás után. - Peter... te tényleg emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem. - suttogtam.

Még meglepettebb arcot vágott.

- De... hogyan?

- Nem vettem be a szérumot, képtelen voltam. Látni akartalak még egyszer, még akkor is, ha halott vagy. Utána is bevehettem volna a szérumot, de... Istenem! Élsz... - simogattam meg az arcát. - Itt vagy velem!

- Ezt nem hiszem el, ezt komolyan... Itt vagy velem... - motyogta ő is, majd megcsókolt. - Biztosan nem álmodom?

Elmosolyodtam.

- Akkor ugyanazt álmodjuk, mert ekkora bazi nagy szerencse még nem ért engem életemben...

- Beatrice meghalt. - jutott eszébe hirtelen a huga.

- Sajnálom. - suttogtam, majd egy puszit nyomtam a homlokára. - Nem kertelek, nem szerettem soha őt. De nem akartam hogy meghaljon.

Szorosan átölelt, fejét a mellkasomnak döntötte.

- Ígérd meg, hogy te nem hagysz el többé! Nem bírnám ki, ha ismét elveszítenélek. Te vagy az utolsó ember ezen a Földön, aki maradt nekem. És akit feltétel nélkül szeretek.

Szavai meghatottak.

Feltétel nélküli szeretet.

Ez nagyonis igaz.

Hisz Caleb úgy szeretett meg, hogy pontosan tudta mire vagyok képes.

Pontosan tudta, milyen ember vagyok.

És minden hibám, minden gonoszságom ellenére... továbbra is szeret.

És ez a legfontosabb.

- Caleb... - szólítottam meg, mire felnézett. - Megígérem. - jelentettem ki. - Megmondtam: ha valamit változtam is ez alatt a röpke két hónap alatt, az a te érdemed. És Isten mentsen meg attól, hogy nekünk még egyszer szét kelljen vállnunk. Többé nem fogom megtenni. - ráztam meg a fejemet.

Elmosolyodott.

- Menjünk el. - jelentette ki.

- Huh?

- Nem most, de... majd amint a leghamarabb tudunk. Menjünk el. Mondjuk... Millwaukee-ba. Új életet kezdhetnénk, hisz ott senki sem ismer minket, senki sem tudja mit tettünk korábban és hogy min mentünk keresztül eddig.

- Ez... egy hatalmas ötlet! - jelentettem ki. - Benne vagyok! Ahová menni akarsz, én követni foglak.

Caleb abban a szempillantásban megcsókolt.

Sokáig csókoloztunk a - mostmár - kihalt folyóson.

Tudtam, hogy most mellette kell lennem.

Most a legfontosabb mellette állnom.

Most van szüksége rám.

És ha lehet ilyet mondani: most kell szeretnem őt a legjobban.