Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

3.

Cameron a nagy úszómedence szélén ült, lábát belelógatta a vízbe, egy fehér pólót viselt baseballdzsekivel és egy farmer térdnadrággal. A dzsekije könyékig fel volt tűrve. Körülötte ült mindenki, köztük én is.

A csapattársai nagyban beszéltek régi ovis, általános iskolás vagy épp gólyás emlékről, ami egy picit is köthető a fiúhoz. Cameron nevetett, mosolygott, de volt olyan is, amikor kínjában beletúrt a hajába, hogy enyhítse zavartságát. A sztorizgatást a nép lelkesen nézte, én pedig próbáltam úgy viselkedni, hogy a szemeimből egy pici érdeklődést ki tudjon bárki is olvasni.

Kezemben, egy piros műanyagpohárban Cherry Coke volt, míg a másikkal a pólóm szélén levő rojtokat birizgáltam.

- Torres - mondta valaki a nevemet, felnéztem rá. Matt volt az, aki még mindig a mezében volt, aminek a hátán a nyolcas szám ékeskedett. - Neked van valami érdekességed Cam-mel kapcsolatban?

- Fent van a „Négy dolog, amit utálok a világon" listámon. Ennyi elég lesz? - kérdeztem undokul.

- És hányadik helyen szerepelek? - szólalt meg hosszú idő után Cameron. Kiskutya szemeit érdeklődő gyermekséggel rám emelte.

- Megnyugodhatsz, itt is a dobogós helyen vagy, mint minden másban. De remélem, megbocsátasz, hogy nem vagy első, az túlságosan is növelné az egód méretét - vigyorogtam el szánakozóan.

- Nem is vagyok nagyképű - hangoztatta, majd oldalról Nash belökte a vízbe. Az a fiú szerintem elmehetne gondolatolvasónak, hiszen most kínos lett volna tovább folytatni ezt a beszélgetést. Abban a percben elordította magát valaki, hogy "Vízi bunyó" és már a vízben is volt.

Az emberek sorban másztak bele a medence, hűsítő vizébe, majd vették fel egymást a nyakukba és próbálták ellenfelüket leborítani. Látszólag mindenki élvezte, de egyetlen baj volt. Kylie és társai megfeledkeztek arról, hogy nem a természetnek köszönhetik bájukat, hanem a két tonna alapozónak, korrektornak, szemhéjfestéknek, szempillaspirálnak és a vérvörös rúzsnak.

Igazi Instagram sztori lehetett volna belőle, de a csapat kis csaj sikítva rohant be az épületbe, valószínűleg a mosdót keresték, hogy visszanyerjék a szépségüket. Én még azelőtt, hogy a tömegben végeztem volna, bementem a palotának kinéző házba.

Mindenhol modern, méregdrága bútor volt, nekem mégis a nappaliban lévő fehér bőr "L" alakú kanapé vitte a pálmát, amin egy szürke pihe-puha pléd volt kiterítve. A kanapéval szembe volt egy kétszáz centis plazmatévé, tőle jobbra volt a nagy üvegablak, balra pedig egy kandalló. A kandalló körül apró képkeretes fotók lógtak, úgy éreztem, mintha egy mágnes húzott volna oda, ami persze nagy baromság, de mentségemre szóljon, gyakorlatilag én most Dallas barátnőjének a szerepét élvezem így legális, hogy megnézegetem a képeket.

Kis kori képek, vigyorgós kép egy lánnyal, aki valószínűleg a nővére lehetett, mert nagyon hasonlítottak egymásra, az arcok, a gesztenyebarna szemek, minden. Családi vakációs képek, szelfik, és volt ott egy kép, amire emlékeztem. Még a gólya táborban készült az évfolyamról egy kép, ahol mindenki egy piros egyen pólóban volt. Akkoriban mindig copfban hordtam és még volt fogszabályzóm, ahogy akkoriban majdnem mindenkinek. A képen lévő srácok kilencven százalékának Bieber stílusúra volt levágva, bezselézve. Hihetetlen volt nézni, hogy mennyi minden megváltozott két év alatt.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem miközben a képre összpontosítottam. Csak néztem, és visszaemlékeztem mindenre, ami a gimihez köthető, a sok nevetés történelem órán, a fárasztó testnevelés órák, a fél órás ebédszünet, amiről szinte egy reality-showt lehetne forgatni, a sok beadandó.

Hirtelen valaki megfogta a kezem és megpörgetett. Az egyik végzős lehetett a csapatból, ritmusra kezdett el táncolni, látszott rajta, hogy nem csak sört ihatott, hanem inkább egy két pohár koktélt, ami tömény alkohol. Fél perc után megjelent még egy srác, az pedig a kezembe nyomott egy üvegpoharat. Megszagoltam, majd egybe lehajtottam, az íze egy kicsit keserű volt. Percekkel később úgy éreztem magam, mint aki három méterrel a felhők felett lubickol a szabadságba. Minden felelősség lehullott a vállamról, nem tudtam gondolkodni. A tömeg szinte másodpercek alatt a táncparkettnek megfelelő helyre tévedt. A DJ egy gyors számot rakott be, a lakásban már csak az apró színes égők égtek, kintről pedig semmi fény nem tudott bejutni, mert már rég lemehetett a nap.

A sok ember között megláttam őt, és mint említettem nem tudtam gondolkodni, így cselekedtem. Homályosan láttam, hunyorognom kellett, bocsánatot nem kérve vágtam át magamat a sok tizenéves között. Ez mind úgy játszódott le az agyamba, mintha egy videoklip főszereplője lennék, a zene, a szituáció, a srác kinézette passzolt volna, de az érzések fokozott kontrasztja volt, csakúgy, mint a fekete és a fehér: ellentétes. Az ital, amit megitattak velem oly szinten elvette a maradék józan eszemet, hogy én hülye odamentem Cameronhoz. Táncolni kezdtünk, kizártuk a külvilágot, a gesztenyebarna szeme megcsillant közbe, féloldalasan elmosolyodott, kezeit a derekamra helyezte úgy táncoltunk tovább.

- Megbántad már a fogadást? - kérdezte, majd megforgatott. Úgy nézett rám, mint egy kisfiú, aki nem tudja, mit akar az édességboltban.

- Már vagy ezerszer, de semmi pénzért nem csinálnám vissza - motyogtam. Teljesen elvesztetem a szemeibe és élveztük, hogy volt néhány pillanatunk, ami csak a miénknek bizonyult.