Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

6.

Szememet dörzsölgettem és megállás nélkül káromkodtam halkan amiatt, hogy valami kegyetlen emberi lény képes volt felkelteni Finn Wolfhard-os álmomból. Felkeltem és a hang írányába mentem, kinéztem az ablakon, s abban a pillanatban már meg is találtam a zavaró tényezőt. Cameront.

Cameron kezében jól szemet vető apró kavicsok voltak, amit édesanyám által gondozott kiskertből lophatott. Nagy valószínűséggel ezekkel dobálta az ablakomat.

Mint valami undorítóan unalmas és nyálas szerelmes filmben... Szemet forgatva mentem a fürdőbe, a telefonomat leraktam a kézmosó mellé, ám természetesen elkezdett csipogni abban a pillanatban, mikor elkezdtem megmosni az arcomat.

Cameron üzenete: Öt perce múlt nyolc, csak úgy közlöm Édesem...

Mercedes üzenete: A busz pedig harminc perc múlva jön, én pedig vele szinkronban harminc perc múlva megyek el itthonról, csak úgy megjegyezném Édesem. BUSSZAL MEGYEK.

Cameron üzenete: Ha-ha. Jó vicc. Két percet kapsz vagy én rángatlak le. Nem lenne valami romantikus.

Mercedes üzenete: Elegem van belőled Cameron!

Mercedes üzenete: Öt perc és lent vagyok.

Cameron üzenete: Kettő.

Mercedes üzenete: Öt. Legalábbis, ha azt akarod, hogy veled menjek, különben harminc.

Cameron üzenete: Siess, várlak.

Nagyot sóhajtottam, majd kis angyalként elkezdtem készülődni. Hát öt percből tíz lett, amit ő is észrevett, mivel amikor lementem éppen anyukámmal a nappaliban társalgott. Ehh, férfiak... Türelmetlenek...

- Mer! Ő lenne az a srác, akiről annyit meséltél? - érdeklődött nagy mosollyal anyukám, én pedig kikerekedett szemekkel azt hittem ott lövöm le magamat.

- Torres még csak alig egy napja járunk, de már is be nem áll a szád? Mi lesz két hónap múlva? - kérdezte felém fordulva diadalmas vigyorral, s észrevehetetlenül felém kacsintott úgy, hogy édesanyám ne lássa. Nem csak türelmetlen, hanem élénk fantáziájú is...

- Rólad kisregényt lehetne írni, már akkor, amikor az ember először meglát - mondtam szarkasztikusan. - Kérlek szépen két hónap múlva már tűkön fogok ülni, hogy elteljen a fennmaradó egy kínok közti hónap.

- Szívem, te térden állva fog könyörögni, hogy továbbra is járjunk - közölte nemes egyszerűséggel, majd megint lejátssza a szemrángását. Kacsint-kacsint.

- Érdekes hónapoknak nézünk elébe - motyogta halkan anyám keresztbe font karokkal, miközben egy picit elfordította oldatra a fejét.

- Menjünk - sóhajtottam, utána a vállamra kaptam a táskámat.

Szinte éreztem, hogy fájt a sportkocsinak, amikor becsaptam az ajtaját, de ez Cameron kocsija, vagyis az a nem érdekel kategóriába tartózik. Türelmetlenül doboltam a szinte fedetlen combomon, az agyam csak úgy pörgött, mint az autó kereke. Sőt, jobban. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy mi lesz velem, mit fognak szólni, majd a többiek, tényleg úgy fog-e kezelni, mint a barátnőjét. Nem voltam olyan, mint Cameron előző barátnői, engem nem érdekelt az, hogy a körömlakom illett-e a ruhámhoz, hogy a cipőm nem a legdrágább márkától van, hogy a hajam nem volt beállítva hajszálpontosan.

A tűzpiros Ferrari gördülékenyen állt be egyenesen az iskola kapujával szemben lévő parkolóban. A srác kipattant az üléséből, majd az én ajtómhoz sietett, épp kinyitottam volna azt, de ő megelőzött.

- Kisasszony? - nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Oké, mégis mi a fészkes fenének nézet ő engem? Egy terhes nőnek vagy egy idős embernek?

- Kösz, de ki tudok szállni egyedül is - mosolyodtam el gúnyosan, majd nemes egyszerűséggel kiszálltam az autóból. Meglepett arccal csukta be azt, kivette a táskáját és utánam kocogott, mivel én próbáltam elkerülni őt addig, amíg lehet, de kezdtem azt érezni, hogy egy levakarhatatlan pióca lesz, aki a véremet fogja szívni hónapokon át. Vérszegény leszek lassan...

- Cameron, menj a barátaidhoz - biccentettem a csapat focista felé, akik Kylie és a pincsijeivel társalogtak -, engem meg hagyj békén, had élvezzem az életemet.

- Már én is az életed részévé váltam - vágta rá pimasz mosollyal.

- Elhitted - nevettem fel. - Te és az én életem köszönő viszonyba sincsenek. Mi se lennénk abba, ha nem lenne Aaron, én pedig bírnám a piát.

- Az edzésemre azért eljössz? - rántott egyet a hátitáska pántján, hogy ne essen le izmos válláról. Beszólásom, pedig szó mi szó lepörgött arról a híres, izmos vállról.

- Muszáj? - nyögtem fel fájdalmakkal teli hangon.

- Járunk, még ha csak egy illuminált pillanatod miatt is - vont vállat.

- Oké - forgattam meg a szemem. - De akkor eljössz velem a könyvtárba.

- Kettőtől négyig van edzés - húzta a száját és szerintem reménykedett, hogy ne kelljen elkísérnie.

- Hatig nyitva van a könyvtár - néztem rá vigyorogva.

- Most, hogy mondod! Ma a szóltak, fél hatig tart az edzés - vakarta meg a tarkóját.

- Jóba vagyok a könyvtáros nővel és bármikor el tudnám kérni a kulcsokat - közöltem vele széles mosollyal.

- Kettő órakor a pályán, négy után pedig könyvtár - hangoztatta a kiegyezett tervet.

- Rendben - nyújtottam a kezemet felé.

- Torres a párok nem szoktak kezet rázni, hanem csókolózni, ölelkezni, összekulcsolt kezekkel járkálni a folyósokon - nézett a szemembe, amibe egy momentumra elvesztem. Torres, ne legyél hülye! Térj magadhoz! Megráztam a fejemet, elhessegetve bármilyen gondolatot, ami lepörgött előttem Cammel kapcsolatban.

- A legrosszabb rémálmomban se Dallas. És, csak úgy megjegyezném, mi még nem vagyunk rendes pár Édesem - fontam keresztbe a karjaimat.

- Jól mondtad Édesem. Még - kacsintott, majd ott hagyott és elment a csapat izomagyhoz.