Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

7.

Egész nap úgy kezeltek, mintha valami hollywoodi híresség lennék, aki már nyert hat Oscar-díjat. A folyosón pedig a gólyák, a végzősök, a pompon lányok, de még az igazgató is köszönt, amit eddig az éltembe nem tapasztaltam. 

Az italautomata előtt hosszan kígyózó sorban előre engedtek, az egyik focista lekiabálta az egyik szegény elsőst, mert nem köszönt, amikor elmentem mellette. Órán pedig leejtettem a tollamat a földre és egyszerre nyolc ember ugrott érte, hogy felvegye. Lassan kezdtem azt hinni, hogy ez a "Szívassuk Mercedes Torres-t" nap.

Az ötödik óra kicsengetése után megkezdődött az egy órás ebédszünet. Minden diák az ebédlőbe ment és elfoglalta a saját "Klikk"-jének a helyét. Mindenki azt hinné, hogy csak a filmekben vannak ilyesmi társadalmi rétegek, de a valóságban is. 

Ez olyan dolog a sulinkba, hogy ha egy "menő" vagyis egy focista, pompon lány vagy egy tini sztárt meg szégyenesítő zenész mellé odaül egy "nyomi" vagyis a tápláléklánc legalja, mint például a sakkozok vagy a matekzsenik, a drámaszakosok vagy a kreatív írásgyakorlatosok, akkor kitörne a harmadik világháború. És ez fordítva is igaz. Habár a harmónia van most mindenki között, de bármelyik pillanatban fordulhat a kocka. Nagy eséllyel miattam.

- Jó napot Mercedes! Mit szeretne enni? – kérdezte a hajhálós konyhás néni, aki kezében ott volt a fém merőkanál.

- Sajtburgert és hasábkrumplit – néztem végig a kínálaton, és a leggusztusosabb kaját kértem. Vagy ez, vagy a spenót.

- Már is – nyújtotta a pult felett a műanyag tányérra elhelyezett ételt. Inkább műételt.

- Köszönöm – vettem át, majd mentem a kasszához. – Mennyi lesz?

- Hat dollár kilencvennyolc cent – mondja, s már adtam volna is az összeget, de valaki beelőzött mögülem.

- Tessék – mondta egy mély, de kellemes hang. A tálcával a kezemben száznyolcvan fokos fordulatot vettem.

- Cameron, te mégis milyen oknál fogva fizeted ki az én ebédemet? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

- A barátnőm vagy, rémlik? – villantott egy szexi féloldalas mosolyt.

- Előbb lennék egy sorozatgyilkos barátnője, mint a tied. Nem járunk, csak egy idióta fogadás, hányszor kell még elismételnem? – néztem fel a fehér mennyezetre.

- Ha lenyugodtál, akkor gyere az asztalomhoz. A haverjaim meg szeretnék ismerni a barátnőmet – vigyorodott el, miközben kihangsúlyozta azt a bizonyos szót.

- Te nem szóltál nekik, hogy ez csak egy hülye játék miatt van?

- Nem kell mindenről tudniuk – vont vállat. – Ám pár embert ismersz közülük, áh, látod azt, aki nagyban integet felénk? Na, ő a legjobb barátnőd.

- Lisa?

- Úgy bizony. És, ha nem akarsz egyedül enni...

- Majd ebédelek az Írásgyakorlósokkal, holnap úgyis velük órám.

- Rómeó és Júliát a mi asztalunknál is tudsz olvasni, ha ez lenne minden vágyad – vágta rá csípőből. - Ha pedig a Szürke ötven árnyalat  akarnád olvasni, szívesen segítek valósághűvé varázsolni.

Kacsint-kacsint. Én pedig, szemet forgat-szemet forgat.

- Az én vágyam az, hogy elvigyél Disneylandbe, nem emlékszel? – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Jaj, de-de emlékszem rá. Na, de gyere Mer,  nem lottón nyertem a lábam. Jössz? – biccentett a "menő" asztal felé. 

- Megyek – sóhajtottam szemet forgatva megint-megint. Követtem a barna hajú tini bálványt. 

Egyet nagyon jól tudtam: ezzel megpecsételtem a hátra levő tanévet. Ha eddig volt egy kicsi remény is, arra, hogy elsimíthatom a "Mercedes Torres jár Cameron Dallasszal" ügyet, akkor most már nyíltan kijelenthetem, hogy ez az esély tapossa a mínuszokat. Magamnak kerestem a bajt és már abban a pillanatban nyakig benne voltam, mikor beléptem arra a bulira. Olyan volt az egész, mint a futóhomok: nincs vissza út.