Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

4.

- Jó reggelt Mer – suttogta a fülembe egy mély, de kellemes hang. Hümmögtem egyet, aztán leesett az a bizonyos, jó öreg tantusz.

Ohh, hogy a jó büdös...

Villámgyorsan ültem fel az ágyon. A szemem csészealj nagyságúra nőtt, amint megláttam, társaságom is van. A részeg énem, túlságosan is sok problémát okoz a józan énemnek.

- Cameron – kezdtem ideges hangkiejtéssel –, mégis mi a fészkes fenéért ülsz azon az ágyon, amin én alszok? És kérlek, hogy magyarázd meg, hogy kerültem ide, mert ez nem az én szobám! Nagyon nem – ráztam meg a fejemet, vettem egy mély levegőt, és próbáltam nem valami átkot szórni az emberiség buksijára.

- Nyugodj meg Torres! Nem történt semmi, azon kívül, hogy egy kicsit berúgtál, majdnem beleugortál a medencébe és eltörtél két vázát. Konkrétan a földről kapartalak fel, miközben azon hisztiztél, hogy márpedig nem jössz fel, majd lerókáztad az egyik évfolyamtársadat, kisebb–nagyobb nehézségek árán felhoztalak a szobámba, ahol fél perc alatt elaludtál, én pedig a kanapéra kényszerültem. Csak egy átlagos estém, amikor iszunk egy keveset a haverokkal – vont vállat röhögve és úgy tett, mint aki a könnyeit törölgetné. 

Én pedig azt kívántam, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld és leesnék a nagy mélységbe, ahol senki sem találna meg, legalábbis egy ideig, amíg nem jönne az újabb balfék, akinek Isten meghallgatta az imáit. De mivel Isten könyörtelen, még akkor is, ha minden év karácsonyán az ember elmegy az éjféli misére. Ilyenkor jönne a szöveg, hogy "Köszi, Isten. Én is szeretlek." ám, ha már ezt nem bírjuk, megüzeni neki, jön a jó bevált színészkedés.

- Hagyhattál volna a kanapén is, nem kellett volna ezért odaadni a szobádat. Úgyis olyan kényelmesnek tűnt – mondtam, majd a takaró szélét kezdtem el piszkálni.

- Tudod, ha ott van a kutya is, meggondolod magad kétszer is, hogy a kanapén akarsz-e aludni – nézett félre egy pillanatra, majd sóhajtott, én meg elkezdtem még jobban magamat szégyellni.

- Köszönöm - motyogtam zavaromba.

- Mégis mit? Nem tettem semmi olyat, amit meg kéne köszönöd, ez természetes. Nem küldhettelek haza hót részegen – magyarázta, majd előre gondolván megajándékozott egy "bocsi túl magas a labda" nézéssel. – De, ha bűntudatod támadna, csókolj meg és kvittek vagyunk. Elvégre sok problémám volt veled az éjszaka folyamán.

- Majd, ha a Csipkerózsikából Fülöp herceg térden állva fog könyörögni a vörös szőnyegen – vágtam rá csípőből.

- Ha ez minden vágyad, szívesen elviszlek Disneyland-be szülinapodkor – ült ki az az idegesítő mosoly az arcára, ami egyszerűen levakarhatatlan még egy kaparó segítségével is.

- Azt se tudod, hogy mikor van a születésnapom!

 Egy pillanatra úgy tett, mint aki nagyba gondolkozna, de utána rávágta.

- Május tizenkettedikén.

Oké, ezt honnan tudta? Lisa...

- Nem talált. Május tizenegy – próbáltam hazudni, túlságosan is zavart, hogy mindenhol ott volt, mindent tudott.

- Ezt ne nekem mond, hanem a sulis passportodnak, a karködödnek és a telefonod pin kódjának – vigyorodott el ördögien.

Tény, hogy a karkötőmön egy tizenkettes szám szerepelt és a sulis táskámon rajta van a dátum, amit mindenki láthat, de könyörgöm a pin kódom? Ez csak számomra tűnik betegesnek!? Nem ártana kivizsgáltatni vagy beadni az FBI-hoz a jelentkezési lapot.

- Oké ejtsük a témát, mert itt olyanok is kiderülnek vagy kiderülhetnek, amit jobb, ha nem tudok. Kaphatnák egy pohár vizet, légy szíves? Nem bírom az alkoholt – túrtam bele a hajamba.

- Persze, hozok. És igen láttam – mondta ironikusan. – De inkább gyere le, anya sütött palacsintát, ám azt mondta, cserébe pakoljunk össze.

- Te komolyan gondoltad, hogy lemegyek így az anyukádhoz? – mutattam végig magamon, nem kellett tükör, hogy tudjam, milyen szörnyen nézhetek ki.

- Tudja azt, hogy itt vagy és most az egyszer komolyan mondom vállon veregetett – nézett rám egy "Elhiszed ezt?" fejjel.

- Rendben, hiszek neked, csak adjad már azt a vizet, szétmegy a fejem – tettem fel a kezem védekezés képen, nehogy elkezdjen dumálni mindenfajta baromságról. Felnevettet, majd nyújtotta a kezét, hogy segítsen felkelni, abból a puha ágyból, amit annyira sajnáltam legbelül, olyan kényelmes volt.

- Anya még egy tányér nutellás palacsintát légy szíves – mondta még az előtt, hogy teljesen leértünk volna a lépcső aljára. Igaz, Cameronnal nagyjából egy magasak lehettünk, én mégis próbáltam elbújni a háta mögött, mert pillanatnyilag úgy nézek ki, mint akit a veszett kutya szájából rángattak volna ki és az anyja előtt nem volt olyan kellemes így megjelenni, főleg, hogy most egy olcsó utcalány lehetek a szemeiben.

- Már is – vett elő egy újabb tányért a konyhaszekrényből. – Hogy hívnak aranyom? – nézett rám kedvesen.

- Mercedes. Mercedes Torres – nyújtottam a kezemet a hölgy felé.

- Gina Dallas. Örülök, hogy megismerhetlek Mercedes – mosolyogva rázta meg a kezem.

- Nagyon sajnálom Mrs. Dallas, miszerint ennyi kelletlenséget okoztam önnek az éjszaka folyamán. Szörnyű dolgokat hallottam, arról, hogy miket műveltem az ön házában – nevetem el magamat kínosan.

- Mercedes, először is nyugodtan tegezhetsz, másodszor pedig én is voltam fiatal és tudom, hogy csinál az ember hülyeségeket, de semmi baj – legyintett. Leültem és enni a három palacsintát.

A három palacsinta legyűrése közben, Gina kérdezgetett erről – arról, majd végén Cameron lerázta, valamilyen oknál fogva.

- Hány óra? – kérdeztem.

- Két óra múlt öt perce, miért? – nézett fel a faliórára Cameron, majd rám.

- Oh... Basszus, nagyon sajnálom, de nem tudok segíteni, pakolni, mert anyukám ki fog nyírni – húztam el a számat, majd felvettem a cipőmet, ami az előszobájukba volt.

- Semmi, megértem. Holnap nyolckor ott vagyok nálad – támaszkodott az ajtófélfának. 

- Nem kell, majd jön értem a busz.

- De már egy pár vagyunk – érvelt.

- Nem.

- De.

- Szia Cameron – nyitottam ki az ajtót.

- Nyolckor! Ne feledd! – kiáltott utánam, amikor már olyan húsz méterre álltam tőle. Intettem neki, majd hívtam egy taxit.