Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

2.

   A barátnőm arcára rá volt festve az iskolánk kabalaállata az oroszlán vagyis „Lio", akinek a nevet a drágaságos igazgató úr találta. Egyébként „senki sem" tudja, hogy honnan jött neki ez a név. Valljuk be: egoista egy igazgatónk van.

- Hajrá oroszlánok! – formált tölcsért a kezéből Lisa, majd nagyba integetni kezdett Nash-nek, mondanom sem kell, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna ott helyben. Két ok miatt, ami egyenesen a földbe döngölt.

Az első nem más, mint amikor Lisa lég puszit küldött a már teljes felszerelésben lévő Nash-nek, a másik, ami vitte a pálmát az az volt, amikor Aaron megveregette Dallas vállát és a kilátó felé mutatott. Egyenesen felém.

Cameron egy kicsit elidőzött a tekintetével és csak az edzője többszörös felszólítására eszmélt fel. Még mielőtt a pályára mentek volna rám kacsintott, majd felvette a sisakját. Oké, lehet, hogy a világon őt utálom a legjobban, de meg kell mondani, hogy rohadtul dögös volt.

A két csapat felállt a kezdő pozícióba, a két csapat tagjai farkasszemet néztek egymással. A feszültséget szinte vágni lehetet volna közöttük, majd a bíró megfújta azt a bizonyos sípot, ezzel elkezdve a meccset.

A második félidőnél egyik srác megsérült, de nem volt komolyabb baja. A csapatban levő srácok egymás elöl kapkodták a palackozott vizet, amit az edző osztogatott nekik miközben okította őket az észrevételeivel. Szinte mindegyikük egyetlen hajtással megitta, volt olyan is, aki felét az arcára öntötte, hogy felfrissüljön, igaz, hogy délután négy óra felé járhatott az idő. Ám Kaliforniában ugyanúgy sütött a nap, mint délben és olyan meleg volt, hogy gyújtó sem kellett volna a cigihez.

A csapatunk egy ponttal le volt maradva a meccs utolsó másfél percében. Míg a körülöttem levők biztatták őket, én síri csöndben ott ültem és lelkem mélyén szorítottam, hogy a virginiai csapat nyerjen. Az utolsó másodpercekben Cameron megszerezte a labdát és mint az őrült elkezdett vele futni. A szívem fénysebességgel vert, de az agyam mindent lelassított csakúgy, mint a menő hollywoodi vágok és producerek a filmkockákat. Cameron felnézett egy pillanatra, s rágyorsított. A meccs utolsó másodpercében a labda Cameronnal együtt földet ért és, aki az oroszlánoknak szurkolt egyszerre, egy emberként sikított fel az örömtől, amikor a pompon lányok elordították magukat, hogy „Touchdown!".

A pályán lévő focistáink affajta csapatölelést tartottak, az edző és a csapat cseréi odafutottak hozzájuk, így ünnepelve a megnyert meccset. A végén már földön fetrengtek olyan „kicsi a rakás"-ként. Majd két fiú a vállukra ültették Cameront és skandálni kezdték a nevét. A barátnőm két kezével rázta meg a vállam és azt ismételgette, hogy „Nyertünk!".

Nem tudtam örülni, hiszen azokban a percekben egy világ omlott össze bennem és próbáltam felfogni, hogy ezután mi is fog következni. Lisa megfogta a kezem és lehúzott a pálya szélére a csapathoz. Aaron arcáról legszívesebben egy pofon segítségével letöröltem volna azt az idegesítő mosolyját.

- Nyertetek – jelentettem ki halkan, s az arcomat a tenyerembe temettem. Képtelen voltam felfogni az egészet.

- Így igaz, semmi gratuláció? Habár a pasidat a szó szoros értelmében letámadták – nézett Cameron felé, aki nem győzte fogadni a sok dicséretet és a szerencsétlen srácon úgy tíz Kylie féle gólya lógott, miközben a nyávogó hangjukkal istenítették a srácot. Lehet, hogy utálom a repülőket, de a rajta található hányós zacskót akkor igazán hasznát vehettem volna.

- Aaron remélem, tudod, annak ellenére, hogy nem vagyok, a sport híve erőset ütök – vicsorogtam rá gúnyosan. A kiabálásnál – amit szintén szívesen tettem volna – a mosolygós flegmaság sokkal kegyetlenebb fegyver.

- Nyugi Pöttöm – nevet fel. Azonban megjegyezném, hogy kemény két centivel volt magasabb, talán még annyival se. – Te még meg fogod, majd ezt köszöni nekem és én ott fogom röhögve ismételgetni, hogy „Én megmondtam" – kacsintott aztán pedig faképnél hagyott: elment az egyik sok gratulációt fogadó csapattársához. Igyekeztem megemészteni a történteteket, kevés sikerrel.

- Figyelem emberek – kezdte Cameron. – Ünnepeljük meg a győzelmünket nálunk. Mindenki jöjjön a piros Ferrari után – kiáltozta Cameron.

Eszem ágában sem volt az arrogáns seggfej Dallas után menni és megünnepelni, hogy ő és a még nagyobb idióta haverja elvették az egyedülállóságom kincsét. Ott hagytam volna őket a fenébe, de Lisa belém karolt és egy fekete BMW-be ültetett. Szinte duzzogva hajtottam a fejem a kocsi ablaküvegének, ahogy Cameron haverjaival ülök egy kocsiba. A jó hír, hogy ő két közelebbi barátjával ül a sportkocsijában, ám a kínos és számomra megalázó történések itt is feljöttek.

- Mercedes, milyen érzés Dallas barátnőjének lenni? – kérdezte Taylor, akinek az ég felé álló haja egy mintás bandanával volt felkötve. Ő vezetett.

- Felemelő, Caniff. Felemelő – válaszoltam, de ott, az én esetemben aztán nem lehetett tudni, hogy akkor ezt most szarkazmus volt-e, vagy komolyan gondoltam.

- Valaki bal lábbal kelt ma fel – füttyentett, majd bekanyarodott a balra levő főútra.

- Ilyen a természetem. Főleg, ha olyan dolgokról beszélünk, ami fent van a „ki nem állhatom listámon" – mosolyodottam el egy grimasz kíséretében, amit ő csak a visszapillantó tükörből láthatott. – És, ha tovább baszogatsz te is rajta leszel.

- Kezdem sajnálni szegény Cam-et. Hogy fogja ki bírni a tanév végéig egy ilyen undok banya mellett? – tette fel a költői kérdést, amit én csak azért is megválaszoltam.

- Én inkább magamat sajnálom, hogy egy seggfej lett a „barátom" – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. Esküszöm, lassan odáig jutunk, hogy magammal fogok fogadást kötni, hogy meddig bírom még ezt.

Taylor a feljáróra hajtott, a ház ki volt világítva mindenfajta színes ballonlámpával. A kertben lévő medence oldalán a LED-ek adták a hangulatot. A zene már szólt és voltam abban biztos, hogy lesz itt alkoholos ital, mint mostanában minden gimnáziumi bulin, de törvényesen egyikünk sem ihatna, hisz kiskorúnak számítunk. De minek az előírások, nem minden rossz, ami törvénybe ütköző nemde?

Kár, hogy a fogadás szabályait komolyabbanveszik bárminél.