Kalifornia: A fogadás pokoli utóíze | Cameron Dallas | Befejezett

1.

  A gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott, ha a délutánra, vagyis az ominózus meccsre gondoltam. Minden porcikám szorított az ellenfél csapatnak. Muszáj nekik nyerni a hülye fogadás miatt, amint nem éppen a legjózanabb pillanatomba kötöttem Aaronnal, Lisa születésnapján. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszok alkoholt. Természetesen ezt csak hangosan röhögésrohammal reagálta le az egész társaság.

Másnak nem lett volna akkora tragédia, ha a most a helyembe lenne és megnyerné a csapat, hiszen elméletileg én járok, jól bármi is történik – legalábbis külső szemszögből nézve biztos. És itt a külső szemszögön van a hangsúly. Ha veszítenek, kémiából Aaron csinálja minden beadandót helyettem, ha pedig nyernek, tanév végéig a focicsapat kapitányával kell járnom. Egy Kylie McCarter felé lánynak maga lenne az álom. Okos, focizik, gazdag, jóképű.

Azt meg most leszögezhetem, hogy én nem vagyok az a lány.

Finom szólva is utálom Cameront. A válasz egyszerű, de a lista végtelen.

Utálom, hogy valaha járt Kylieval, hogy focizik. Utálom, hogy jobb matekból, mint én valaha is leszek. Utálom, hogy híres. Utálom, hogy volt már két filmes felkérése, hogy szerepelt már számtalan sorozatban. Utálom, hogy barna a haja. Utálom, hogy intelligens, nem úgy, mint a legtöbb srác a gimiben. Utálom, hogy optimista. Utálom, hogy belekerült a baráti körömbe. Utálom, hogy sportkocsival jár reggelente suliba, ezáltal elfoglalja a legjobb helyet a parkolóban, amiért egyesek ölni tudnának. Utálom, hogy egy tündérmesét megszégyenítő palotába lakik. Utálom, hogy tökéletes az élete. Utálom, hogy a kedvenc fagylaltja a vanília, amit én egyenesen utálok. Utálom, hogy már volt minden kontinensen. Utálom, hogy olyan érzéseket vált ki belőlem, amit csak a vaníliás desszert és a nagy több tonnás repülő masinák tudnak. U-T-Á-L-O-M.

Úgy szorítottam a tollamat, hogy meg sem lepődtem volna azon, ha egy szemrebbenés alatt ripityára törött volna. A földrajz óra vázlatának írása helyett csak a meccsen tudtam agyalni, idegesített a falióra kattogása, hiszen ez még jobban emlékezetet arra, hogy a szabadságom drága ideje folyamatosan megállás nélkül minden egyes másodpercben elfogyóban van. Rákellet, hogy jöjjek, ezt már a fogadás pillanatában bebuktam, mivel nagyon is jól tudtam hány tanórát kihagytak a focisták a szezon elejétől, hogy erre mérkőzésre fel tudjanak készülni és a csúcsformájukat tudják kihozni magukból. Néha még a testnevelés órákon is focizták, így mi még télen is az iskola salakos pályájára lettünk száműzve. ,,Ez a mérkőzés sokat jelent az iskola színvonala és jó hírének szintfenntartásához" - mondaná a kopaszodó, pocakos Mr. Leonardo, vagyis a gimi dirije.

A fémcsengő hangos csilingelésével jelezte, hogy vége az utolsó órámnak. Én, mint a villám beleszórtam a mai napon a még ki sem nyitott könyveket, füzeteket és rohanta nem érdekelve, hogy a tanár még javában mondta a tananyagot. A térdem, a kezem remegett akár a kocsonya. Ha látott volna a testnevelés tanárom, szerintem elrohant volna az Oscar-gálán használt vörös szőnyegért, hogy azon vonuljak végig, plusz megadta volna a hármast a Cooper futásra, ami amúgy a szörnyű eredményemnek köszönhetően kvázi egy teljes jeggyel lehúzta az osztályom átlagát.

- Mercedes, lekésted a buszod? – érdeklődött édesanyám, amint beléptem a házba. Nem hiszem, hogy látott, de a fújtatásomat, még a szomszéd pitbullja is megirigyelt volna.

- Futottam – nyögtem ki miközben az oldalamat szorítottam.

- Gyerek, te lázas vagy? Nem kaptál napszúrást ugyanis a mai időjárás bemondásnál mondták, hogy alacsony lesz a páratartalom és a nap... – kezdet volna el papolni a meteorológia unalmas világáról, azonban gyorsan a szavába vágtam.

- Anya, nyugodj meg! Jól vagyok – mondtam, majd leültem az étkezőasztalhoz és néztem a sürgő-forgó anyámat. A biztonság kedvéért a tenyerét a homlokomra rakta.

- Tűz forró vagy.

- Mint említettem, futottam. Két kilométeren át egy tíz kilogrammos hátizsákkal, közel harminc fokba – ismételtem meg, majd sokatmondóan felsóhajtottam.

- Legalább Mr. Owen látta? – tudakolta reménykedve. Hát igen. Ő se hisz a tesi kettesembe.

- El van foglalva a focistákkal – forgattam szemet, de hangom megremegett mondani valóm közepette.

- Még mindig azon a meccsen rágódsz? – ment a mosogatógéphez és elkezdte kipakolni a már csillogó tányérokat és evőeszközöket. Akár mennyire is fáradt voltam mégis odamentem melléje, megfogtam egy konyharuhát és elkezdtem törölgetni a vizes kerámiát.

- Ha megnyerik, az én életemnek búcsút inthetek. Engem és azt a hülyegyerek Cameront egy párnak titulálni még egy horror film alap sztorijának is túlrémisztő – néztem fel anyámra, majd kezembe vettem egy újabb tányért.

- Nem értem mi bajod van azzal a szegény fiúval. Tök normálisnak tűnik és ez amúgy is a te gondod. Miért ittad le magad a sárga földig? A tanulság az, hogy sose idd le magad le magad vodkával addig, hogy orosz akcentusod legyen – rántott vállat, amolyan „eléggé felnőttél, hogy felelősséget vállalj a teteidért"- tel.

- Hogy mi bajom van vele? Ő maga a sátán jobb és bal keze egybe. Én meg azt nem értem, hogy mások, hogy bírják őt egyáltalán elviselni – törölgettem tovább – ezek lesznek életem legrosszabb hónapjai. Ám ha Isten egy picit is szeret, nem nyerik meg azt a mérkőzést.

- Tudod, kicsim én szerintem jobban szeretlek téged, mint Isten. Hidd, csak el más anyuka szerintem leidiótázná a gyerekét, hogy mégis miért tett ilyet. Én nem teszem. Te csináltad, te is oldod meg – tárta szét a karját. – És megsúgom az esélyük a vereséghez egy a tízezerhez. Texas után a te iskolád focicsapata a legjobb az országban.

- Tudom – nyögtem fel kínkeservesen.

- De menj és készülődj – biccentett fejével a lépcső felé.

- Még csak az kéne, hogy kiöltözzek – sóhajtottam fel.

- Én úgy értetem, hogy lelkileg. Tudod, ha majd anyuka leszel, megtudod, hogy honnan szedem a következő mondatomat. Megnyerik ez biztos és nem tehetsz, ellene semmit – mosolyodott el. – Sok boldogságot előre is kettőtöknek!

Bosszúsan néztem rá, majd felbaktattam a szobámba.

Fél órán belül el is készültem, azonban mielőtt kiléptem volna az ajtón olyan öt percen keresztül csak fogtam a kilincset és a fehér ajtót bámultam. Féltem. Mély levegőt vettem, ezután kimentem.

Úgy éreztem, felkészültem. Egy picit. De, hogy ugyan ezt fogom-e mondani, ha tényleg nyernek az kérdő volt számomra. Ha pedig ez tényleg megtörténik hivatalosan is elkezdődik életem három leghosszabb hónapja, ami egyenlő lesz a poklok poklával.