THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

Delon szemszöge-Senki sem veheti el tőlem!

***Delon szemszöge***

Krisztával ellentétben én képtelen voltam a földön aludni, habár eléggé kiütöttem magam. Felkeltem, karomba vettem  őt is majd a háló felé vettem az irányt. Letettem az ágyra, betakartam, és mellé feküdtem. Hihetetlen, hogy szinte semmire sem kel fel. Felőle kipakolhatnák az egész házat.

Reggel szokásomtól eltérően igen csak korán ébredtem. Nyújtózva egy mély sóhaj kíséretében a telefonom után nyúltam, ami még csak fél nyolcat mutatott. -Őszintén nem nem értem mi a bajom- Fejemet elfordítva a mellettem szunnyadó lányra néztem. Elvarázsolt. Annyi békésen aludt, és csak figyeltem a pihegő mellkasát, ahogyan lélegzik. A haja kócosan terült szét a párnán. Elmosolyodtam, mennyire édes. A takarót szorosan ölelte magához, mintha csak folyamatos biztonságot keresne még álmában is. Apró csókot leheltem ajkaira. Ezután felkeltem, a szekrényhez léptem kivéve néhány ruhadarabot, majd a fürdő felé indultam, ahol kezdetét vette a reggeli rutinom. Miután lefürödtem, megborotválkoztam és felöltöztem a telefonomért mentem, de előtte még felvettem a takarót a földről, amit ez a kenguru már megint lerúgott magáról. Tényleg nem értem mért kell folyton ezt játszani. Elveszi az összes paplant, hogy aztán az egész a földön végezze. Néha a párnákkal is eljátssza ugyan ezt. Röviden felnevettem, ahogyan betakartam, és ismét mohón ölelni kezdte a takarót magához. Felkaptam a mobilom, majd magam után becsukva az ajtót a földszintre mentem, ahol Móni már a konyhaasztalnál ült a laptopon ügyködve valamit, körülötte pedig néhány papír hevert.

  - Reggel! -köszöntem oda, mire kissé összerezzent. Nagyon benne volt valamiben.

  - Ó, szia! Már fenn vagy? -kérdezte fel sem pillantva a gépből. Nyomtam magamnak egy kávét, majd mellé leülve kortyolgatni kezdtem feketén. 

  - Min dolgozol ennyire? -biccentettem a macbook felé. 

  - Tudod Kriszta születési dátumát? -szegezte nekem a kérdést, mire kissé meghökkentem.

  - Komolyan ekkora fasznak tartasz, hogy...

  - Nem azért! -fojtotta belém a szót. - Stimmel? -mutatott egy papírra, pontosabban egy anyakönyvi kivonatra. 

  - Igen. Ez a születési dátuma. -bólintottam. -Mert? -érdeklődtem, miközben beleittam a kávémba. Móni zavarodottan sóhajtott, és arckifejezését látva kezdett érdekelni a dolog. -Baj van? 

  - Nincsen, csak...-sóhajtott újból nagyot aggályos tekintettel. - Ez az én lányom születési dátuma. -bökte ki végül, de még a hangja is megremegett.

  - Lehet, hogy csak véletlen egybeesés. -próbáltam logikus lenni, elvégre mennyi lenne már rá az esély?

  - Delon, én nem hiszem. A nevük is stimmel, a születési évük is. A keresztnevet változtatták meg csak. Nem említette Kriszta soha, hogy örökbe fogadták volna, vagy ilyesmi? 

  -Dehogyis! Ha így is lenne, akkor nem tud róla. De szerintem...

  - Delon! -szakított ismét félbe. - Hiába magyaráznám neked, mert úgyse értenéd. Nem vagy se szülő, se nő. -még az a szerencse- gondoltam magamban, majd folytatta. - Mikor először megláttam Krisztát, olyat éreztem, mint még talán soha.

  - Ja, én is. -bólogattam magam elé nézve. -Tud valamit, igaz? -vigyorogtam rá, mire csak cicceget egyet. 

  - Figyelnél egy kicsit? -förmedt rám, mire védekezőképp felemeltem a kezem. - Nagyon megszerettem Krisztát...pont..pont úgy, mintha a lányom lenne. -nézett rám keserves, szemekkel, amiben talán egy kis reményt véltem felfedezni. - Olyan kapcsolta van köztünk, ami sokkal több, mintsem kölcsönös szimpátia. És amikor ideges, egy az egyben az apját látom benne. Tagadhatatlan. És...-folytatta tovább, de a hangja összecsuklott.