THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

Megölt...

   - Reggelre tűnj el! -ismételte valamivel magasabb hangnemben. - Soha többé nem akarlak látni! -nézett mélyen a szemembe, amibe nem láttam mást, csak puszta gyűlöletet. Azzal fogta magát, és elviharzott. Semmit sem értettem. Egy valamit éreztem. Fájdalmat!   

Csak néztem Delon eltűnő alakját, miközben könnyeim utat nyertek maguknak. Mégis mi volt ez? Mit tettem? Vagy mit mondtak neki? Mért volt velem ilyen? Rohantam, hogy a tömegben megkeressem Szabrit. Meg is találtam a nagy fánál. Levivel falták egymást. Alapvetően tátott szájjal álltam volna, de most még lereagálni sem tudtam. Pusztán csak lerángattam Szabrit Levi ajkairól, amit egy nagy cuppanás kísért. 

  - Kriszta, mi a bajod? -nézett végig rajtam aggódó tekintette.

  - Delon. -zokogtam. - Azt mondta...tűn-tűnjek el. -vettem szaggatott levegőt. 

  - Mi van? -kérdezték egyszerre, de csak bólogatni tudtam.

  - De mi történt? 

  - Fogalmam sincs. -szipogtam. - Minden rendben volt, ahogy szokott. Felmentem, hogy átöltözzek, és mire visszaértem, teljesen megváltozott. Haragudott rám, pedig semmit sem csináltam! -néztem rájuk felváltva, akárcsak egy árva kislány, aki az igazát próbálja bizonyítani abban reménykedve, valaki hinni fog neki. - Annyit mondott, hogy soha többé nem akar látni. 

  - Kinyírom azt a faszt! -vizslatta Szabri dühösen a tömeget. 

  - Hagyd, inkább segíts! -fogtam meg a kezét. 

  - Megyek, meg keresem. -indult meg Levi is. 

Szabrival az emeletre vettük az irányt, hogy összepakoljuk az összes holmimat. Miközben pakilásztam folyton csak a könnyeimet törölgettem. 

A ruhákat, és a személyes tárgyaimat elvittem. Mikor már behúztuk az utolsó cipzárt is, elővettem a tárcámat, és kivettem belőle Delon egyik kártyáját, amit nekem adott, hogy használjak nyugodtan. Nálam volt még a Maseratti kulcsa is, tehát azt is itt hagytam a gyémánt nyakékkel együtt. 

  - Te hülye vagy?! Tudod mennyit ér az? -kerekedett el Szabri szeme.

  - Igen, Szabri. -néztem rá. - Pontosan tudom. -feleltem talán kissé ridegen. Letöröltem az utolsó könnycseppem, és indultunk is a taxihoz.

Akkor ennyi lett volna... Persze, hogy túl szép volt, ahhoz, hogy igaz legyen. Delon, én, boldogság, szerelem...áh, dehogy is! Csak egy kis illúzió, semmi több. Könnyeimmel küszködve néztem vissza a hatalmas villára, ahol még bulizott a nép. Ahol mindenki jól érezte magát. Ahol két évig élhettem. Méghozzá életem két legboldogabb évét. Ahol megtörtént az első...és még megannyi...Ahol először voltam szerelmes. Ahol rátaláltam anyámra...és ez most csak úgy elúszik, és összeforr a többi emlékfoszlánnyal, ami már csak a múlt. Nem kaphatunk meg mindent, én nagyon jól tudom. De egy valamit szeretnék. Méghozzá választ! Választ, hogy mi lelte Delont. 

Szabriék háza elé érve kifizettem a taxist, majd a temérdek cuccommal bebattyogtunk a házba, ami szokásához egyáltalán nem hívően csendes volt. A nappaliba belépve a srácok -mint mindig- most is itt voltak, és ahová lefeküdtek, ott aludtak el. Átlépve Andrison, és Istin bementünk Szabri szobájába. Letettük a táskáimat,majd mind ketten az ágyra ültünk. Eltört a mécses. Nem bírtam tovább, és csak zokogtam. Szabri azonnal magához ölelt. Nem szólt semmit, hisz nem tudott mit, és nem is kellett. Fejem az ölébe hajtottam, miközben a hajamat simogatta. Halk pityergésben lelt rám az álom.

Fogalmam sincs mennyi ideig sírtam, ahogy azt sem, hány óra van. A fejem még mindig Szabri ölében pihent, aki így keresztben terült el az ágyon. Halkan keltem fel, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. Belenéztem a tükörbe. Nem tudom, ki volt az, aki visszanézett, de nem hasonlított rám, és kurvára nem volt szimpi. A haja, akár egy szénakazal. A pólója gyűrött. A szemei feldagadva, bucira sírva, alatta kezdenek megvillanni a sötét karikák. Arcán, hosszú, halvány csík jelzi, hogy festékét könnyei mosták le. Belenéztem a szemébe. Nem, nem ismerem... Üres az egész lénye. Lélegzik, ver a szíve, de élet nincs benne. Csendes, de hallom az ordítását. Olyan, mint egy üres palack. Nem, ezt nem akarja.

A konyhába rohantam. A gyógyszeres fiókban kezdtem kutakodni. Megkerestem a legerősebb pirulát. Alig hiányzott belőle. Bevettem a tartalmát, amit vodkával öblítettem le. Gyorsítani akartam. Hangos zaj kíséretében rántottam ki egy újabb fiókot. Áh, helló, éles kis kések! Kés, ő itt csukló. Kés, keresd meg az ereket! Épp ésszel soha nem csináltam volna semmi hasonlót, de ez nem én voltam. Nem gondolkodtam tiszta fejjel. Egy dolgot éreztem, fájdalmat. És minél hamarabb véget akartam vetni neki. Semmivel sem törődtem, csak vágtam, és vágtam magam. A vérem ömlött a csuklómból ezzel a padlót áztatva. Éreztem, ahogyan kezd szédülni a fejem. Ahogyan bekábulok, és forog a szoba. De könnyedséget is érezek. 

  - Mi a faszomat csinálsz? -ordította Márk, de csak tompán hallottam a hangját. 

Itt a vég. 

Meghalok. 

Érzem...

Delon tette ezt. 

Delon ölt meg!

Igen, igen. Rövidke lett, ezért került fel most, és nem később. Úgymond "ketté szedtem a részt", de lehet lesz ebből három is, majd elválik, hogy mi jut még az eszembe, vagy hogy hány embert lesz kedvem kinyírni  :D Nem így terveztem, de aztán mégis így alakult. Pfúj, de mocsok vagyok, igaz? A következő részben lesz dráma, és kiderül mi volt Delon baja. Pusszancs, baszdkikáim!