A festő árnyéka /SZÜNETEL/

IV. fejezet

Mikor kinyitottam szemeimet, a késő reggeli órák között lehetett. A nap vadul sütött át a vörös sötétítőn, ezzel narancssárgává téve az egész szobát. Átfordultam másik oldalamra, majd megpillantottam Flora lábait, aki minden bizonnyal fordítva alhatott el az ágyon. Felültem, kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat, majd Florát kezdtem keltegetni, többnyire sikertelenül. Eltartott néhány percig, míg képes volt kinyitni szemeit, de miután ezt megtette, több életet véltem felfedezni benne, mint magamban egész életemben együttvéve. Kikászálódtunk az ágyból, felöltöztünk, majd indultunk le az étkezőbe, hogy megreggelizhessünk. Amikor leértünk, nem találtunk ott senkit, ami érthető volt az időt tekintően. Háromnegyed tizenegy. Fantasztikus. Kimentünk az udvarra, onnan pedig, - mint tegnap - egy ajtóhoz vezetett az utunk, ami a konyhába adott bemenetelt számunkra. Míg Flora kért egy kis ételt egy, az ötvenes éveiben járó hölgytől, nekem addig más terelte el a figyelmem. Mikor beértünk a konyhába egy furcsa, jellegzetes érzést éreztem, ami értelmet nyert mikor szétnéztem és megláttam, hogy egy világos, szinte már hidrogén szőke hajú fiú engem fürkész igézően kék szemeivel. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, és magam sem értem hogyan, de nem pirultam el. Pedig nekem aztán jellemzőm, hogy bármikor, bárhol elpirulok. Az egy ideje tartó bámulásomból Flora enyhe lökése riasztott fel, amely felért egy kisebb szívinfarktussal. Ijedten kaptam szívemhez, és szaporán vettem a levegőt, miközben Flora az arcomba nevetett. Milyen kedves. Fejével intett, hogy induljak el előre, de mivel a konyha egy labirintusnak tűnt számomra, néhány lépés után előreengedtem, merthogy a nagyszerű navigálási képességeimnek köszönhetően egykönnyen nem találok el oda, ahová menni akar. Otthonosan mozgott a szobában, ha nem mondta volna is észrevettem volna, hogy egy ideje a lordnál szolgál. Elvezetett a konyha végébe, ahol egy asztalra letette a kezében hordozott tálcát, és hozzálátott a rajta lévő ételek elfogyasztásához. Lepattantam mellé, elvettem egy kakaós csigát, majd elkezdtem enni. Evés közben végig a konyhában lévő fiúra gondoltam. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, szinte beleégette természetfelettien kék szemeit az elmémbe.  Florának elege lehetett, hogy több, mint öt percig nem szóltunk egymáshoz, ezért megtörte a csendet.

- Észrevettem ám, hogy kivel szemeztél a konyhában – nézett rám gyanús mosollyal – Cody nem sokkal utánam került a kastélyba, de még sosem láttam, hogy beszélgetett volna valakivel. Tudod, afféle magányos farkas.

- Ugyan már, nem történt semmi. – mondtam két harapás között – Azt sem tudom miféle, és kizárt, hogy tetszem neki.

- Figyeltél rá egyáltalán? – csapott az asztalra Flora, de nem idegesen, hanem inkább elképedten – Úgy bámult téged, mintha meztelen lennél, de komolyan.

- Teljesen mindegy hogyan bámult rám. Nemsokára indulok haza, és valószínűleg soha többé nem látom. – Újdonsült barátnőm arcáról lefagyott a mosoly, és az arca is lesápadt. Olyan arcot vágott, mint aki most jött rá, hogy a fogtündér nem létezik. Ijedten felálltam és a széke mellé guggoltam.

- Minden rendben?

- Azt mondtad... – kezdte remegve – Tényleg itt akarsz hagyni? – Néhány másodperc után tudatosult bennem, mire is gondolt pontosan. Szorosan átöleltem és hagytam, hogy fejét a vállamba fúrva adjon utat könnyeinek. Annyira érzékeny és törékeny lány.

Miután megnyugodott, kivezetett a konyhából, és felkísért a vendégszobában hagyott értékeimért. Hamar összeszedtem a holmim, betettem őket a hátizsákomba, majd indultam az udvarra megkeresni Scottot. Ekkor már Flora nem volt velem, tőle a folyosón elbúcsúztam, ugyanis a lord kérette valamiféle levelet íratni az egyik tábornokának, akik Északon táboroznak. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis mikor kiértem az udvarra rögtön megpillantottam Scottot, aki Ariellával az oldalán állt és várt engem. Mikor megpillantott, egy őszinte mosolyt lövellt felém, majd köszönésképp kezével intett.