A festő árnyéka /SZÜNETEL/

VIII. fejezet

- Hogy mit csináltál? – kérdezte Flora elképedve.

- Egész nap provokált, és elegem lett, ezért megpofoztam, aztán elfutottam.

- Szóval azt akarod mondani, hogy megpofoztad azt az embert, aki munkáltat mindnyájunkat, és a megyénk irányítja?

- Valahogy úgy – mondtam, majd arcomat beletemettem a kezeimbe. Mit fogok ezért kapni...

- Büszke vagyok rád – jött oda hozzám Flora, majd bíztatóan megölelt.

- Büszke vagy rám? – kérdeztem meglepetten.

- Nagyon régóta szerettem volna ezt megtenni vele, de sosem volt bátorságom – mondta nevetve. – De most vissza kell menned, és folytatnod kell a festményt.

- Mi van, ha Carter ott vár?

- Ha ki akar rúgni, akkor ki fog. Nézd levegőnek – kacsintott, majd kitessékelt a szobájából. Lerobogtam a lépcsőn, majd onnantól félve, lassan ballagtam le a bálterem ajtaja elé. Csukott szemekkel nyitottam ki az ajtaját, majd mikor szétnéztem bent, nem találtam ott senkit. Felsóhajtottam, majd rohantam folytatni az abba hagyott munkám. Nem sok hiányzott, hogy befejezzem a festményt, de épp elég volt, hogy ma ne érjek ennek a végére. Már javában festettem, mikor lépteket hallottam az északi ajtó felől, bennem pedig teljesen megfagyott a vér. Összerezzentem, kiejtettem kezemből az ecsetet, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni.

- Azt hiszem, valaki tartozik egy bocsánatkéréssel – kezdte, én pedig halálos lassúsággal fordultam a hangok forrásához.

- Nem haragszom, azért, mert provokáltál, Carter – mondtam, ezzel próbálva leplezni zavarom.

- Én arra az incidensre gondoltam, amikor közvetlen kapcsolatba került tenyered az arcommal – nagyot nyeltem, majd szólásra nyitottam számat, és hosszas keresgélés után megtaláltam a hangomat.

- Szerintem kvittek vagyunk. Te is tudod, hogy megérdemelted azt a pofot. Legközelebb ne zaklass fel, és én sem teszek meggondolatlan dolgokat – sütöttem le szemeim, majd elpirulva egy, a padlón heverő festékfoltot kezdtem pásztázni. Carter két lépést közelebb jött, majd megállt velem szemben, és erősen szuggerált, hogy szemébe nézzek.

- Olyan aranyos, hogy ilyen könnyen elpirulsz – mosolyogta. Jól hallottam, hogy aranyosnak nevezett? – Nézd, Rosy, megbocsájtok, ha megbocsájtasz. De csak akkor – emelte fel mutató ujját. Gyönyörűen ragyogó gesztenyebarna szemeibe néztem, amik egy pillanatra betekintést engedtek a lelkébe. Bűntudata volt.

- Akkor nem is akarsz visszaküldeni Kettlewellbe? – kérdeztem, mire őszintén, gyermetegen elnevette magát.

- Úgy nézek ki, mint akinek módjában áll egy ilyen tehetséget kiengedi a kezei közül? – mutatott rám, mire széles mosolyra húztam a számat, és ott, ahol voltam, talpig elpirultam. Carter végig nézett rajtam, majd ismét felnevetett, közelebb jött hozzám és karjai közé vont. Annyira meglepett a tette, hogy először karjaim is magam mellett felejtettem, majd mikor felfogtam a körülöttem történő eseményeket, viszonoztam ölelését, és ha lehet, még jobban vörös színbe váltott az arcom. Megéreztem jellegzetes mámorító illatát, majd ahogy ujjaival simogatni kezdte a hátam, beleborzongtam. Karjait erősen fonta derekam köré, mintha védelmezni akarna valamitől. Ahogy ott álltunk, egymás karjai közt, melegség járta át a testem, és mérhetetlen boldogság. Hosszú másodpercekig tartott a pillanatunk, majd engedett szorításán és kimászott karjaim közül. Zavarodottan pislogott párat, majd eltávozott azzal az indokkal, hogy nem szeretne rontani a munkám minőségén a beképzelt megjegyzéseivel. Fogalmam sincs hová tegyem Carter ezen tettét, de azt meg kell jegyeznem, hogy az eltelt egy percet életem legszebbjei közé sorolhatom. Hogy miért? Azt magam sem tudom. Hisz' csak megölelt. Bizonyára csak rettentő felemelő érzés volt, hogy csökkentett az iránta érzett utálatomon. Vagyis, azt hiszem, már nem is utáltam. Utáltam én valaha? Fogalmam sincs. Miért kellett ennyire összezavarnia az érzéseimet?