A festő árnyéka /SZÜNETEL/

XII. fejezet

Miután édesanyám rábólintott, hogy mégis maradhassak a várban, beszélgettünk egy keveset, majd felkérték a távozásra. Carter erőszeretettel mesélt neki az itteni életemről, és a munkásságomról is, habár ezt kissé eltúlozta. Gondolom biztosra akart menni, hogy nem viszik haza szeretett festőjét, de ennyi valótlan téglákon alapuló dicséretet nem bírtam ki elpirulás nélkül, amit anyám – szokásához híven – valamiféle jelnek vett, és buzgón rám mosolygott minden adandó alkalomnál.

Néhány másodpercre rá, hogy szerető szülőm kitette lábát az orvosi szobából, a lord embereinek körülbelül egytizede esett be körülzsongva urukat. Hirtelen hatalmas hangzavar támadt, amit Carter egy erőteljes ordítással orvosolni is tudott. Minden jelenlévő elhallgatott a teremben, és csak akkor szólalt meg, amikor szólították őket. Ha minden igaz, a két hét múlva tartandó bálról beszélgettek. Én épp a combom lévő egyre rondább sérülést vizslattam, amikor – az érkezésük után kerek fél órával – a bent lévő tömeg távozni készült az ajtón. Fejemet a lord felé fordítottam, akinek abban a percben, hogy kitették a bent tartózkodók a szobából a lábukat, egy cifra káromkodás hagyta el a száját.

- Bocsánat – mormogta idegesen. – Alig két hetünk van a közeledő bálig, és ezek a nyomorultak önállóan még csak egy listát sem tudnak összeállítani. Talán fejből kellene tudnom, hogy hány nemes él az országban, és kiket illendő meghívnom?

- Ahogy látom, az embereid kissé elveszve érzik magad nélküled.

- Épp ez a probléma – rázta a fejét kelletlenül. – Ha sikeres lett volna a merénylet, mára egyetlen embert sem találnék a kastélyban. Esetlen félnótások.

- Még szerencse, hogy megmentettelek – mondtam önelégülten.

- Milyen nagyképű lett valaki – húzta fel a szemöldökét, majd kérdőn nézett rám.

- A legjobbtól tanultam – mosolyogtam rá, amire egy gyerekes grimaszt kaptam válaszul. Nehézkesen felült az ágyán, majd komótosan az ablakhoz sétált. – Carter, azonnal feküdj vissza – utasítottam.

- Rendben, majd visszafekszem – legyintett.

- Mit nem értesz azon, hogy azonnal? – nyomtam meg a szót. Figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdésemet, továbbra is meredten bámult ki az ablakon, mire megelégeltem ezt, erőt vettem magamon, majd mellésántikáltam. Felém kapta tekintetét, majd egy szigorúnak látszó, de inkább ijedt szempárral találtam szemben magam.

- Te megőrültél – sóhajtott, majd egy szemforgatást követően átkarolta a derekamat, ezzel könnyítve járásomon. Meglepettségemben hirtelen ledermedtem, majd kisvártatva nyaka köré fontam egyik karom, aztán megindultunk az ágyam irányába. Felsegített az állandó használatban lévő tárgyra, majd utoljára kipillantott a már távol lévő ablakon, azután visszafeküdt a sajátjára. Néhány hosszú percnyi síri csend telepedett ránk, majd kénytelen voltam megtörni a csendet, és a legelső dologról kérdeztem, mely eszembe jutott.

- Na és minek az alkalmából rendezitek a bált?

- Van egy íratlan szabály a nemesek között, amiben az áll, hogy minden évszakban rendeznünk kell egy bált, máskülönben elérjük a környékbéli nemesek ellenszenvét, az pedig hidd el, nem tenne jót a vár hírnevének. Fent kell tartanom azt a színvonalat, amit a szüleim állítottak fel, még annak idején. Nem hagyhatom, hogy megismétlődjön a múltkori eset.

- Miféle eset? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

- A fél esztendeje tartott bálon egy tucatnyi szajha keveredett a nemesek közé. A mai napig nem értem, hogyan kerülhettek be a várba.

- Ó – húztam el a hangot.

- Bizony ám – bólogatott egy apró mosolyt erőltetve arcára. – Mindent megteszek, hogy ezúttal kiszűrhessük a hívatlan vendégeket, de ilyen munkaerő mellett ez nem megy.

- Jobban meg kellene válogatnod az embereidet. Először Cody, most pedig ezek az esetlen alkalmazottak...

- Kezdhetném a nagyszájú nemesi festővel – mosolyodott el. Válaszul roppant felnőttesen kiöltöttem rá nyelvem, majd egy idétlen grimaszt követően a csuklóm kezdtem masszírozni.

- Még be kell fejeznem a freskót – sóhajtottam.

- Amint rendbe jön a lábad, hozzá is láthatsz, de addig semmiképp – közölte, majd szólásra nyitottam a számat, de belém fojtotta a szót. – Meg kell értened, hogy nem kockáztathatom az egészséged.

- Legyen, ahogy akarod – dünnyögtem.

Miután befejeztem az utolsó mondatom, néhány cselédlány lépett be a szobába az aznapi vacsoránkkal. Ruhájuk szokatlanul egyrétű volt, ennek ellenére dekoltázsban szemtelenül sokat mutatott. Vágyakozó pillantásokat vetettek uruk felé, majd kínzó lassúsággal tették le elénk ételünket.

- Kösz – mormogtam, majd villámokat szóró tekintettel néztem az előttem önelégült mosolyra húzott szájjal ácsorgó vörös teremtést, akinek egy bordélyban lenne helye szemérmetlenül nagy kebleivel. Oldalról halk nevetést hallottam, majd mikor oda fordítottam a fejem, a lord hitetlenül csillogó szemeivel találtam szemben magam. A lányok távozni készültek, de mielőtt kiléphettek volna az ajtón, közbeszólt.

- Jaj és lányok– kezdte -, vegyetek már fel valami normális ruhát, úgy néztek ki, mint akit valamelyik bordélyból szakasztottak.

A bent lévők sértődötten hátat fordítottak nekünk, majd mikor kiléptek az ajtón, egyszerre mindkettőnkből előtört a nevetés. Megérdemelték.

A vacsoránk elfogyasztása után meglátogatott Flora, aki áradozott nekem egy a táborba jött új katonáról, majd amikor látta, hogy nem kifejezetten köt le a mondandójával, magunkra hagyott a lorddal.

- Tudom, hogy nagyon várod már, ezért amint helyre jön a lábad, kezdődhet is a fogadással nyert két teljes nap az uralkodásom felett.

- Alig várom – sóhajtottam, majd forgattam meg szemeim. – Mit tervezel?

- Azt majd megtudod – ravasz mosolyától félelem ült ki arcomra, amit ő is észrevehetett. – Megnyugodhatsz, nem tartogatok számodra semmi olyat, amit nem szeretnél.

- Micsoda úriember vagy, Carter – mondtam mosolyogva.

- Köszönöm – túrt bele kisfiúsan szanaszét álló hajába, majd önelégülten végigsimított felsőtestén.

- Nem fáj? – böktem a sebhelye felé. Válaszként megrántotta vállát, majd nemes egyszerűséggel kibújt viselt ingéből. Hirtelen még a lélegzetem is elállt, mikor megláttam tökéletesen kidolgozott felsőtestét, és biztos vagyok benne, hogy talpig vörösödtem. Beharaptam alsó ajkaimat, és megpróbáltam csak a mellkasát keresztülszelő hasítást nézni, többnyire sikertelenül. Tekintetem az arcára vándorolt, száját széles mosolyra húzta, és szemeivel érdeklődően kipirult arcomat vizslatta. Válaszként kérdő tekintetére csak legyintettem, majd megköszörültem a torkom, és felszólaltam.

- Ha nem szakítottad volna fel a varratot, sokkal jobb helyzetben lennél – mondtam, majd az arcom kezdtem hűteni hideg kezeimmel, ezzel javítva valamit píromon.

- Hidd el, ha visszamehetnék az időben, mindent másképp csinálnék – mosolyogta.

- Meghiszem azt – húztam én is széles mosolyra számat.

Beszélgettünk még egy keveset a lorddal, majd úgy döntöttünk, eltesszük magunkat holnapra. Holnap kapni fogok egy járást segítő mankót, és már a saját szobámban alhatok. Carternek az újravarrás miatt még egy éjszakát itt kell töltenie, majd ő is mehet útjára. Jelenleg minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön a lábam, és befejezhessem az abbahagyott portrémat.

Sziasztok! Nos, hát a mai nap megérkezett a laptopom a szervizből, és ezennel elnézést szeretnék kérni mindenkitől, a nagyobb kihagyás miatt. Igyekszem mostantól tartani a magam által felállított határidőket, és időben, nem késve hozni az új részeket. Köszönöm, ha ezek után is kitartotok mellettem, Ti vagytok a legcsodálatosabb olvasók. Millió puszi nektek! <3