A festő árnyéka /SZÜNETEL/

II. fejezet

A várhoz vezető út eddig megtett része viszonylag gyorsan telt. Csupán pár mérföldnyire lehettem az úti célomtól, mikor meghallottam egy erős sodrású patak csobogásának hangját. Szememet áthelyeztem az útról a lovamra, majd balra tereltem egyenesen egy erdei ösvény felé. Nem tartott sokáig, míg megpillantottam szememmel a kék vizet, mely gyönyörűen visszatükrözte a nap sugarait. Leszálltam Arielláról, kikötöttem egy a kis folyó medrében álldogáló fához. Letérdeltem, két kezem belemártottam a vízbe, majd a számhoz emeltem, ezzel némi ivóvízhez jutva. Néhányszor megismételtem ezt a mozdulatot, majd leültem a parttól néhány méterre lévő fatuskók egyikére, levettem hátizsákomat, elővettem belőle a füzetem, majd elkezdtem rajzolni a tájat. A patak tiszta vize alján bámulatosan csillogtak az apró kövek, melyeket teljesen simára csiszolt a természeti erők több évnyi fáradhatatlan munkája.

Fogalmam sincs meddig ülhettem ott a látképet rajzolva, de valószínűleg hosszú ideig, mivel Ariella fújtatott és nyerített, bizonyára megunhatta a kikötözöttséget. Amikor már elegem lett a folyamatos ló hangokból, oda fordultam lovam felé. Bárcsak a fusztráltság miatt nyerített volna. Mikor elfordítottam a fejem, egy szürke, csont sovány, de annál nagyobb termetű farkast láttam meg farkasszemet nézve Ariellával. Kezemet a számra tapasztottam, elfojtva ezzel feltörekvő sikolyom. Már amennyire tudtam. Az állat rám vetette tekintetét, de nem sokat foglalkozva velem, egy lépést közelebb lépett szeretett kedvencemhez. Az eleve hófehér arcom teljességgel falfehérré sápadt az ijedtségtől, ha valaki látna, azt hinné, menten elájulok. Amennyire csendben tudtam, lélegzetvisszafojtva felálltam a tuskóról, majd néhány lépést előre léptem, mire a farkas rám szegezte tekintetét és egy hatalmasat morgott. Esküszöm, azt hittem a szívem kiszakad a mellkasomból és önálló életre kel egy biztonságosabb helyen. A vér még jobban kezdett lüktetni ereimben és a fülemben, a testem forróság árasztotta el és elkezdtem verejtékezni. A farkas felém közeledett egyre gyorsabb léptekben, én pedig hátráltam addig, ameddig el nem értem a folyó vizét. - Vajon a vízbe is utánam jön? – kérdeztem magamtól. Térd fölé emeltem a szoknyám, majd szépen bearaszoltam a folyóba, miközben végig az állaton volt a tekintetem. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, akkor nekem örökre végem lenne. Már derékig ért a víz, amikor megtorpantam és tudatosult bennem, hogy ha beljebb megyek, valószínűleg elvisz az áramlat, és az úszástudásom ellenére is holtan fog kimosni a patak.

Pár apró lépést hátráltam, majd mikor meghallottam a farkas vonítását és a vad morgást, mely torkából tör elő, lehunytam a szemem és vártam, mikor lesz már végem. Két lehetőségem volt: vagy vízbe fulladok, vagy a velem szemben lévő támadásra kész állat darabjaimra tép. Nem is tudom, melyik lenne szebb halál számomra. Mindig azt hittem, idős nagymamaként, vagy dédnagymamaként fogok meghalni békében, nagyjából százhúsz évesen, ennek ellenére alig tizenhat esztendősen kell, elveszítsem életem egy szerencsétlenség áldozataként? Ezt nem tehetem. Nekem nem ez van megírva. Elmormoltam egy gyors imát, melyben kérleltem Istent, hogy ne vegye el az életem. Keresztény ember létemre mi mást tehettem volna? A jéghideg víz már vörössé tette érzékeny bőröm, és ruhám kis híján eláztatta. Kezemet a szemeim elé tettem, és vártam, hadd történjen, aminek történnie kell. És úgy tűnik imáim meghallgatást nyertek.

Egy íjpuska feszülésére lettem figyelmes, majd egy hosszú nyüszítésre. Mikor megláttam, ahogy a hímfarkas elveszti lábai felett az uralmát, és oldalára zuhan, egyszerre eltört bennem a mécses, és zokogásba kezdtem. Könnyeim elhomályosították látásom, de azt tisztán láttam, ahogyan a megmentőm a folyó vize felé közelít. Kibújt posztókabátjából, majd besétált a vízbe, egyenesen felém. Elém érve megérintette bal vállam, majd a hogylétem felől érdeklődött. Nem válaszoltam. Igazából nagyon szívesen tettem volna, de sajnos a zokogástól nem tudtam megszólalni. Ismét lehunytam a szemem, ezzel megpróbálva elállítani könnyeimet, de erre a mozdulatomra derekam és a térdem alá nyúlt, majd ölben kihozott a vízből. Nagyon erős volt, és ezt nem azért mondom, mert az én néhány zsáknyi súlyom olyan nehéz lenne megemelni, hanem mert olyan könnyűszerrel tette ezt. Olyan gyengéden tartott, mintha egy törékeny tárgy lenne a kezében, ami voltaképp igaz is volt. Karomat nyaka köré fontam, és a könnyeim mellkasán folytatták útjukat. Mikor éreztem, hogy nem hűt már a jeges víz, kinyitottam szemeim, mire megpillantottam Lord Carter várának címerét az inge másik oldalán. Rögtön felkaptam a fejem, és a férfi arcát kezdtem fürkészni, de valószínűleg nem vehette észre, hogy próbálom felvenni vele a szemkontaktust, mert meredten az útra szegezte tekintetét, és próbált valami alkalmas helyet keresni a letételemre.

Mikor kiértünk a vízből megtorpant, majd néhány másodpercnyi hezitálás után letett egy vaskos fűzfa tövébe, aztán ő is leült mellém. Végre jobban szemügyre vehettem az arcát. Borostája komolyabbá tette fiatalos arcát, de még így sem nézett ki többnek huszonötnél. Rövid barna haja dúsan dőlt enyhén oldalra, állkapcsa tökéletes vonala kirajzolódott és ámulatba ejtő barna szemeivel enyéimet fürkészte. Belevörösödtem igéző tekintetébe, amit észre is vett, ezért mosolyra húzta száját. Megvillantak vakítóan fehér, hegyes fogai, és édes Istenem, a mosolygödröcskéi teljesen elvarázsoltak. Néhány percig néztük egymás szemébe, de én többször a mellkasára pillantottam, amit hangoztatott is.

- Tetszik a címerem? – kérdezte mosolyogva. Fájdalmas lassúsággal végigvezette testem minden pontján a tekintetét, mely ismét zavarba hozott – Egyébként, hogy érzi magát?

- Semmi bajom, csupán megijedtem. – makogtam – A lord katonái közé tartozik?

- Úgy is vehetjük.

- Az egyik barátom is ott szolgál altábornokként. Épp hozzá indultam, de mikor meghallottam a patak csobogását nem bírtam megállni, hogy ne üljek le néhány percre. Nagy hiba volt. – mondtam, majd a földet kezdtem pásztázni, és éreztem, hogy szemem újra kezdik mardosni sós könnyeim, majd egy csepp végig folyik arcomon. Egy gyengéd érintést éreztem az állam alatt, majd maga felé fordította arcomat, és csitítgatni kezdett, közben letörölve a kósza könnycseppem – Köszönöm, hogy megmentett. Ha maga nincs, mostanra búcsút inthettem volna az életemnek.

- Kihez indult látogatóba? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a hálálkodásomat. Rám borította posztókabátját, amit teljesen átitatott az illata.

- Scott Russelnek hívják. – jelentettem ki, mire a folyóról rám szegezte tekintetét, és elmosolyodott.

- Ő az egyik legjobb tábornokom. – mondta, majd zavarodottan pislogott párat, s kijavította magát – Akarom mondani, Ő az egyik legjobb katona a táborban. – hirtelen egy előtte lévő kőre szegezte tekintetét, majd némi pírt véltem felfedezni arcán.

- Egyébként Rose Orwell vagyok. Megtudhatnám a maga nevét is? – kérdeztem, és félmosolyra húztam számat.

- Az nem lényeges. Hívjon csak a titokzatos férfinek, aki megmentette az életét. – önelégülten nézett maga elé, majd elővette tökéletes mosolyát, és rám pillantott. Hogy lehet az, hogy neki még ez is ennyire jól áll?

- Ez így nem ér. Én elmondtam a nevem, most magán a sor. Különben is, tudni szeretném annak a nevét, aki megmentette az életem.

- Tulajdonképpen maga mondta el a nevét, nem pedig én kérdeztem, ezért nem kell elmondanom a sajátom. Nem maradhatna titokban?

- Ha azt akarja, akkor nem kérdezem többet. – erőltetetten próbáltam csalódott tekintetet felölteni arcomra, ami valamennyire sikerülhetett, mivel egy sokatmondó 'kérlek' pillantást lövellt felém. Sértődöttséget tettettem, de ez kevésbé volt sikeres, mivel rám szegezte tekintetét és hangosan elnevette magát. Ez most nem jött be, Rose.

- Tehát Rosy, mikor szeretne indulni a várba? Jómagam is épp arra tartottam, a lovamat nem messze kötöttem ki, mikor meghallottam magát. Ha megengedi, elkísérném, nehogy megtámadja útközben egy, nem is tudom... mókus? – kezdetleges komoly arcát mostanra gyermeteg mosoly és halk kacagás váltotta fel. Felállt, felém nyújtotta a kezét, majd felsegített.

- Szóval maga beceneveket talál ki a számomra, én pedig még a nevét sem tudhatom meg? Ez nem igazságos. Mégis mennyire lehet szörnyű neve, ha nem akarja elárulni? Ne féljen, nem nevetem ki. – mondtam, miközben apró mosoly jelent meg arcomon. Magasra felvont szemöldökkel nézett rám, majd mind ketten elnevettük magunkat.

- Oldja fel a lova kötözését, és menjen ki az útra, én is hamarosan ott leszek. – bólintottam, majd neki is álltam a csomó szétszedésének. Mikorra ez sikerült, a megmentőm már sehol sem volt. Felkaptam a hátizsákom, felültem –a már megnyugodott- Ariellára, majd kiügettünk az útra. Nem kellett túl sokat várnunk, hamarosan meg is jelent a titokzatos férfi, aki belovagolt elém, és elindultunk a vár felé vezető úton.