A festő árnyéka /SZÜNETEL/

VII. fejezet

Amikor Carter azt mondta, gyorsabban kellene haladnom a munkával, igaza volt. De még mennyire igaza volt. Két nap múlva letelik az adott két hét, én pedig rettentő rosszul állok a festménnyel, aminek az oka az, hogy mostanában egyre több időt töltök Cody-val. Általában reggel hat órakor már lent festem a freskót, azonban az ebéd és a vacsora közötti részt vele töltöm. Nagyon megkedveltük egymást ez alatt az egy hét alatt, és bár mondja, hogy nem akar feltartani a munkámmal, de tudom, mennyire rosszul esne neki, ha nemet mondanék az egyik sétánkra a várkertben, merthogy minden nap oda megyünk. Nem mintha zavarna, de egy idő után kezd unalmassá válni az, hogy leülünk a kedvenc padunkra, és beszélgetünk, többnyire rólam. Isten ments, hogy egy szót is említsen magáról.

Reggel kilenc óra lehetett, amikor igyekeztem befejezni a festmény egy adott szakaszát, amikor a bejárati ajtó felől gúnyos nevetést hallottam. Ki más lehetne...

- Na, és mit szeretnél csinálni az alatt a bizonyos két nap alatt? – jött közelebb Carter megszokott, önelégült vigyorral arcán. Legszívesebben puszta kézzel töröltem volna le a mosolyt az arcáról, de minden erőmmel azon voltam, hogy uralkodjak magamon.

- Fogd be, Carter – mondtam teljes közönyösséggel, felé sem fordulva.

- Még csak most jöttem, Rosy – zárkózott fel mellém, és a festményre szegezte tekintetét. – Öröm számomra a kínzásod.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam, de lassan menned is kéne, ugyanis hátráltatsz a munkában.

- Rendben, akkor maradok – közölte -, amúgy sem láttalak még munka közben – egy megvető pillantással jutalmaztam, majd arra jutottam, hogy bármit mondok, úgy is itt marad, ezért bármi egyéb szó nélkül hozzáláttam újra a festéshez. Azaz, ezt tettem volna, ha ötpercenként bele nem szól, mit miért csinálok.

- Ha nem fejezed be azonnal – nyomtam meg az utolsó szót -, akkor nem hogy két nap, de két hónap múlva sem fogod egészben látni a freskót.

- Annyira rosszul azért nem haladsz.

- Köszönöm – grimaszoltam, majd folytattam a munkát. Carter hozott magának egy széket, és leült a hátam mögé pár méterrel, hogy teljes egészében láthassa az alkotást. A ritka pillanatok egyikében, amikor hátrapillantottam rá valami folytán, állandóan engem lesett gesztenyebarna szemeivel, de amikor összeért tekintetünk mindig elkapta azt. Ebéd után megkerestem Cody-t, hogy ma és holnap ne számítson a társaságomra, ugyanis munkafelügyelőm érkezett. Rejtett szomorúsággal ám, de belement, hogy a mai és a holnapi találkát ejtsük, azonban biztos vagyok benne, hogy emiatt egy jó ideig haragudni fog rám. Annyira hasonlítanak egymásra Florával. Mind a ketten képesek ilyen ostobaságokon megsértődni, és ugyan ennyire nehezen békélnek. Böki a csőrüket, ha nem úgy van valami, ahogy ők azt eltervezték. Miután visszamentem a bálterembe, Carter a gondolataiba merülve feküdt a festmény előtt heverő díványon.

- Ugye, ezt Te sem gondoltad komolyan? – kérdeztem, és próbáltam visszafojtani feltörekvő nevetőgörcsöm. Idehozatott egy kanapét magának csak azért, hogy kényelemben nézhesse végig ezt a két napomat. Fantasztikus.

- A lehető legkomolyabban. Megtehetem.

- El vagy szállva magadtól, Carter – közöltem megbújt mosollyal arcomon, majd nagyon sóhajtottam, mire beképzelt mosolyra húzta száját. – Tudod, az utóbbi két hétben nagyon vissza kellett magam fognom, hogy ne töröljem le ezt a féle mosolyt az arcodról.

- Igazán? – állt fel, és odalépett mellém, természetesen levakarhatatlan vigyorral. Barna szemeivel az én szúrós kékjeimet fürkészte, majd beállt elém, ezzel megakadályozva, hogy másra vezessem tekintetem. – Tényleg szeretnéd megtenni? – kérdésére gondolkozás nélkül emeltem, majd lendítettem a kezem, de megelőzött, ezért elkapta csuklómat, majd gyengéden, de határozottan megszorította. – Ehhez korábban kell felkelned. – kacsintott, mire lesütöttem szemeimet, majd kiléptem mögüle és folytattam a munkát, de tekintetét végig éreztem magamon. Legszívesebben oda fordultam volna, és tényleg megjutalmaztam volna a neki szánt pofonnal, de úgy gondoltam, nem lenne túlságosan jó ötlet megütni, tulajdonképpen a főnököm. Habár mindenként tekintettem rá, csak felettesemként nem. Meg sem fordult az a gondolat a fejemben, hogy, ha ez a pofon elsül, én akár búcsút is mondhattam volna az állásomnak. De végül is az ő hibája, ő provokált.

Éjjelig hallgattam a beszólásait, a legtöbbet megpróbáltam elengedni a fülem mellett, de végig bennem volt azaz érzés, hogy munka ide vagy oda, de ráborítok egy vödör festéket. Most kivételesen nem tehettem meg, hogy vacsora után abbahagyjam a festményt, ugyanis erősen kétlem, hogy holnap éjfélre készen lennék vele még úgy is, ha másnap hajnalig festem.

Körülbelül hajnali egy óra lehetett, amikor Carter felszólított, hogy vagy kimegyek vele innen, vagy elviszi a gyertyákat és bezár ide, és amikor az előbbi megoldásra bólintottam, egyszerűen felvitetett az őrséggel a szobámba, ám én már öt órakor lent voltam a bálteremben és félálomban festettem. A lordom hét óra környékén csatlakozhatott társaságomhoz, és a korai kelésemért roppant egyedi jelzőkkel illetett. Mivel nem fogyasztottam el a reggelim, és az ebédem sem terveztem, Flora dél táján hozott be nekem némi ételt, és figyelt arra, hogy minden falatot megegyek. Ilyen egy gondoskodó barátnő.

Igazából rettentő új volt nekem, hogy barátnőmnek nevezhessek valakit, úgy Istenigazából. Bár gyermekkoromban volt néhány barátnőm, de sosem tartott pár hónapnál hosszabb ideig a barátságunk. Én voltam az a furcsa lány, akinek az ecsetei és a ceruzái a legjobb barátai, és nem nagyon voltak emberi kapcsolatai. Az ottani lányok állandóan kiközösítettek, és csúfoltak azért, mert nem vagyok ugyan olyan, mint ők. Aztán jött Scott, aki életet lehelt elhalt testembe, és megtanított nem foglalkozni az utálkozó emberekkel. Neki köszönhetem, hogy most az vagyok, aki, és nem egy elveszett lélek, akihez, ha hozzá szólnak még a nevét is elfelejti. Scottnak hála talpraesettebb lettem, és megtaláltam benne azt az embert, aki egész eddig hiányzott az életemből, de aztán ő is itt hagyott. Először rá haragudtam, és nem szóltam hozzá hetekig, aztán magamat ostoroztam a tettéért. Akkoriban nagyon elhidegült a kapcsolatunk. Fél évig nem is érdekelt, ha visszajött a csatákból, amikor átjött hozzánk mindig elhajtottam valami indokkal. Egy idő után megelégelte, hogy nem írok neki, és még csak látni sem vagyok hajlandó, ezért átjött, és nem foglalkozva a kifogásaimmal, kiosztott, úgy emberesen. Elmagyarázta, miért állt be katonának, és hogy ennek az egésznek semmi köze a kettőnk kapcsolatához, és ha tehetné, engem is magával vitt volna, de mind ketten tudtuk, hogy ez teljesen kizárt lett volna. Így hát rendeződtek bennem a dolgok, és nem haragudtam rá, amikor hazajött minden időmet vele töltöttem, de közel sem úgy viszonyultunk egymáshoz, mint régen. Mára már mind ketten elástuk az a pár hónapot, amit kritikusnak ítéltünk meg, azonban egyikünk sem felejtette el. És az a legnagyobb probléma, hogy nem is tudtuk. A távolság közénk állt még úgy is, hogy most tulajdonképpen egy folyosó választ el minket egymástól.

Tizennyolc órát harangoztak. Ki van zárva, hogy hat teljes óra alatt kész lennék a festménnyel. Én is és a lord is elkönyveltünk engem vesztesnek, és míg ő azon gondolkozott, milyen lesz két teljes nap, amikor azt csinálom, amit mond, én megpróbáltam megemészteni, hogy életem első fogadását elvesztettem. De hát ilyen az én szerencsém. Carter pontosan úgy, mint tegnap, a külön odavitetett díványán feküdt, és a munkámat figyelte többek között. Szerény véleményem szerint gyorsabban haladnék a munkával, ha kommentár nélkül hagyna dolgozni, és nem nevetne ki, amikor a százhetven centimmel nem érem el a magasabb pontokat, csak ugrálva, mint –ahogy ő mondta- egy bakkecske. Elegem van belőle. Teljességgel, totálisan elegem van belőle.

- Carter, nagyon örülök, hogy eddig megtiszteltél a figyelmeddel, de most már tényleg nagyon örülnék neki, ha magamra hagynál – kértem.

- Most viccelsz? Néhány óra múlva éjfél, és ki szeretném élvezni a győzelem pillanatát – mondta mosolyogva. Két ujjammal ujjnyergem kezdtem masszírozni, ezzel meggátolva, hogy akár véletlenül is megillessem egy-egy cifrább jelzővel, vagy esetleg neki rontsak, és testi sértés miatt fejemet vétessék. Carter bizonyára észrevehette, hogy nem vagyok túlságosan nyugodt állapotomban, azért közelebb lépett, kezemet magam mellé tette, és kényszerített, hogy ragyogó szemeibe nézzek.

- Elbírom képzelni, mennyire nehéz lehet ellenállnod nekem Rosy, de kérlek, próbálj meg uralkodni magadon – közölte olyannyira széles mosollyal, hogy ennél talán nem is lehetne szélesebb. Ennyi kellett nekem. Ismét lendítettem a kezem, ami ezúttal arcán csattant. Két kezem a szám elé kaptam, és figyeltem, ahogy elképedt, arcára fagyott mosollyal az ütés pontjához nyúl. Nem ütöttem nagyot, de hatalmas kárt tehetett az önbecsülésében. Szólásra nyitotta száját, azonban mielőtt bármit mondhatott volna, elsiettem a bálteremből. Tudtam, hogy megérdemelte ezt a pofont, de mégis hatalmas bűntudatot éreztem utána. Megállás nélkül rohantam Flora szobája felé, majd mikor berontottam és meglátta összezavarodott arckifejezésem, kérdőn nézett rám.

- Flora, én megpofoztam Lord Carter Wellingtont.