A festő árnyéka /SZÜNETEL/

I. fejezet

Édesapám városi polgár, fegyver- és páncélkovács céhmester volt. Átlagon felüli színvonalon éltünk, hála ezt a helyi főnemes földesúr, Lord Carter Wellington nagylelkűségének. Fiatal kora ellenére nagyon vagyonos volt, egyedül tartotta fenn a várát. Az apját a háború ideje alatt kivégezték, az anyja pestisben meghalt néhány éve. Ő szerencsésen megfertőzetlenül túlélte, ahogyan a mi családunk is. Nagy hatalmú, keménykezű uralkodó volt, néhány pletyka szerint elbűvölően jóképű és melegszívű. Ha a jó kinézetére nincs is tanú, a kedvessége bizonyos: a családunk volt a vára fegyverbeszállítója, apám szerint mindig megadja annak a jussát, néha többet is adott az áru értékénél. Gyermekkori barátom, Scott Russel az ő katonái között volt altábornok. Sokat volt külföldön, ezért a levelezést egy ideje abbahagytuk, a városban úgyis az elsők között értesültünk, ha vereséget szenvedett a csapata.

A késő délutáni órák között lehetett, mikor fent a szobámban készítettem apám üzletébe egy festményt. - Nagyon sok alkotásom volt ott kiakasztva, persze ezeket mindig cserélgettem, ha elavultnak éreztem azt a munkám, esetleg készítettem egy nála jobban odaillőt. A vásárlók nagyon sokat dicsérték a műveimet, ezért apámmal azt a döntést hoztuk, hogy újholdanként egyszer a festményeimből rendezünk egy kiállítást. Ennek köszönhetően sok festői megbízást kaptam, apám pedig ezeken a napokon tripla annyi aranyat zsebelhetett be. – Épp az utolsó vonásoknál tartottam, amikor kopogtattak a szobám ajtaján.

- Rose drágám, - kezdte édesanyám – az imént küldönc érkezett a műhelybe és azt a hírt hozta, hogy a lord és katonái győzelmet arattak a franciák ellen, Scott barátod pedig várja, hogy minél hamarabb meglátogasd őt. – mikor eljutott az agyamig anyám mondandója, széles mosolyra húztam a számat, majd felé fordultam.

- Köszönöm, hogy értesítettél. Engedélyt kérnék, hogy hadd indulhassak holnap reggel rögtön étkezés után. Egyébként, kell vigyek valamit a lordnak, mondván, hogy külditek neki? – legszívesebben abban a minutumban futottam volna a várhoz, hogy a karjaim közé vonhassam a barátomat, de felelősségtudatosnak kellett látszanom, hogy mindenképp elengedjen egyedül, kíséret nélkül. Nem mintha egyébként nem lettem volna az.

- Menj nyugodtan lányom, és nem, nem szükséges semmit vinned. A következő héten visz édesapád néhány fegyvert az udvarba, különben sem készült még el minden, amit rendeltek tőle. – küldött felém egy biztató mosolyt, majd kisétált a szobámból, s bezárta maga mögött az ajtót.

Visszafordultam a vásznamhoz és dudorászva néhány perc alatt be is fejeztem az abbahagyott munkám. A festékeket a helyükre tettem, a friss művet pedig kihelyeztem az erkélyre, hogy békében megszáradhasson, majd levettem a festőköpenyem és a szekrényem fogójára akasztottam, miközben egy fordulatot hajtottam végre. Rendkívül izgatott voltam, és a tény, hogy újra láthatom Scottot, boldogsággal töltött el. Ő volt az egyedüli, akit barátomnak nevezhettem gyermekkoromban. Az ő szülei cukrászok voltak, és a szüleink kapcsán ismerkedtünk meg egymással. Nagyon szomorú voltam, amikor két éve beállt katonának, de nem féltettem, mert tudtam, hogy igazi túlélő és alkalmazkodó alkat. Eleinte nagyon magam alatt voltam, hogy nincs mellettem, de idővel hozzászoktam a hiányához, és meg tanultam ezzel az űrrel élni az életem.

Ismét kopogás riasztott fel a gondolataimból, amikor édesanyám kérte, hogy menjek le vacsorázni. Vígan ugráltam le a lépcsőn, akár egy gyermek. A konyhában az asztalfőnél ülve találtam édesapámat, akit egy csókkal üdvözöltem. Őszes-fekete tincsei verejtékcseppes homlokához tapadtak, majd mikor rám mosolygott megjelentek idősödését jelző szarkalábai szürke szemei sarkában. Leültem a jobbjára, elvettem az asztalról egy kalácsot, és imádság után elkezdtem enni. Szülőanyám még néhány percig forgott a konyhában, majd leült velem szembe, és ő is hozzálátott a vacsorájához. Apám elmesélte, mi volt ma a munka közben, és bár semmi említést méltó nem történt, mégis hatalmas lelkesedéssel mondta el nap, mint nap, milyen események történtek a műhelyben. Miután mindnyájan elfogyasztottuk a vacsoránkat, megköszöntem az ételt, elvettem mindenki elől a tányért, és hozzákezdtem a tányérok elmosásához. Nem sok idő elteltével kész is lettem, és indultam engedni magamnak egy kádnyi forró vizet. Magas kontyba fogtam sötétbarna tincseim, majd beszálltam a vízbe és megmosdottam. Kiengedtem hajam a konty szorításából, fonatba fontam tincseim, felvettem magamra a hálóingem, és lefeküdtem aludni. Izgatottságom miatt nehezen jött álom a szememre, azonban mikor a fuvallatnak köszönhetően megéreztem az ablakomban elhelyezett levendulanövény illatát, rögtön leragadt a szemem és álomba szenderültem.

Reggel az áprilisi nap sugarainak fényére keltem, és szinte azonnal kipattant a szemem, mikor eszembe jutott, hová készülök ma reggeli után. Néhány hosszú perc lustálkodás után kikecmeregtem az ágyból, majd megigazítottam és leterítettem azt az ágytakaróval. Bementem a fürdőbe, megmostam az arcom, majd szétbontottam előző este fonatban hagyott sötétbarna hajam, amely gyenge hullámai vállamra omlottak. Világos bőröm volt, ami kiemelte jégkék szemeim. Visszamentem a szobámba, és felöltöztem. Fűzőm és alsószoknyám alá a kedvenc fehér ruhámat választottam, melynek karközépig érő ujjain hosszú fátyolszerű anyag húzódott. Vállrésze szolidan ejtett, és csipkesor díszítette, mely megtalálható volt az öltözék szoknya részén, derékközéptől szétnyílóan egy újabb felső réteget alkotva.

Mikor késznek nyilvánítottam magam, leszökdeltem az erős fából készült lépcsőnkön, és egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Változatlan volt tegnap este óta. Amint beértem, rögtön kiszúrtam a friss péksüteményeket az ajtótól jobbra lévő étkezőasztalon. Balra helyezkedett el a sötétbarna tölgyből faragott konyhaszekrény, mely szögletes 'U' alakban alkalmazkodott a fal irányához. Miután elég ideig álldogáltam a küszöb előtt, egyenesen az asztal felé indultam, és vártam a családom többi tagjának érkezésére. Épphogy leültem, máris hallottam, ahogy az ajtó nyitódik, majd kicsivel később édesapám az eheti újsággal a kezében lép be a konyhába.

- Jó reggelt, Rose – kezdte mosolyogva, majd elismerően nézett végig rajtam – nagyon csinos vagy ma. Netán készülsz el itthonról?

- Köszönöm apám – mondtam én is mosolyogva –, reggeli után indulok a lord várába, hogy meglátogassam Scottot. Anyám nem említette, hogy megyek? Jut eszembe! Ő mikor érkezik, hogy hozzáláthassunk a reggelihez?

- Most, hogy mondod, megkért, hogy készítsem elő a lovadat, és mormolt valamit az orra alatt este, de nem értettem, mi volt az. – kezdett neki egy rovat olvasásához – Anyád egyébként elment Scott szülei cukrászdájába, hogy ehessünk süteményt a reggeli mellé, ha már ebédkor nem leszel itt.

Felálltam, elővettem három tányért, és néhány evőeszközt, majd néhány pohár társaságában kitettem azokat az asztalra. Kivettem a spájzból a tegnap facsart narancslevet, és mire leraktam, megérkezett édesanyám egy tálca krémessel a kezében. Leült mellénk, megettük a reggeli péksüteményeket, majd a krémest és a narancsleves kancsónak is eltüntettük a tartalmát. Édesapám tele hassal dőlt neki a széke támlájának, ezzel jelezve, hogy egy falat sem fér már belé. Meg is értem, mivel a reggelink kétharmadát ő fogyasztotta el. Megköszöntem a reggelit, majd engedélyt kértem a távozásra, hadd készülhessek az útra. Felálltam, és elköszöntem szüleimtől, akik néhány óvó szó után utamra engedtek. Összepakoltam az útra kelendő dolgokat a kis bőr hátizsákomba, mint pár alma, a zsebkendőm és a rajzos füzetem. Ez a füzet mindig nálam volt, ha valamikor ihletet kaptam valamelyik elkészítendő festményemhez, elkezdtem oda lerajzolni, vagy szimplán csak körülírtam a tájat, feljegyeztem azt, amiről eszembe juthat mire is gondoltam épp írás közben. A festés mellett írni is nagyon szerettem. Alapvetően nagyon bő szavú voltam, mindenről hosszadalmasan elmondtam a véleményem. Bő volt a szókincsem, és a fejemben mindig történeteket kreáltam, amiket egy időben papírra is vetettem, de egy jó ideje felhagytam vele, így csak a naplómban olvashatók hosszú leírásaim egyes napjaimról. A füzetem tartalmát nem kívántam megosztani senkivel, még akkor sem, ha többnyire vázlatrajzok találhatóak benne. Ha rossz napom volt, és nem volt kedvem írni róla, egy rajzba tömörítettem érzelmeim, ami egy kívülálló számára nem jelent semmit, viszont aki ismer, az jól tudja mit is akartam ezzel az alkotással kifejezni.

Magamra húztam sötétbarna félcipőmet, és felvettem élénkpiros köpenyem - mely épp olyan volt, mint Piroskáé a meséből -, és indultam is ki az istállóba kedvenc lovamért, Arielláért. Apám elvégezte reggel a nyergelést és a csutakolást, ezért nem volt más dolgom, mint kioldani a kötést és útra kelni vele a Wellington kastély felé. Körülbelül egy óra lovaglásnyira van innen a vár, így van időm kigondolni, miként köszönthetném rég nem látott barátom.