The best holiday (L.H.)

Part 11

-Mi? -kérdeztük egyszerre Lukeal, teljesen lesokkoltan.

-Jól hallottátok! A lehető leghamarabb fel kell ülnünk egy gépre és haza kell mennünk. -mondta ki határozottan Ally.

-De miért? -kérdeztem és már a sírás kerülgetett.

-Nos... még mi sem tudjuk pontosan mi baj, de annyi biztos, hogy valami hatalmas vihar van az ország ezen részén és már rengeteg házat ledöntött, kisebb-nagyobb épületeket. Nagyon sok fát is kidöntött, és már sokan meg is haltak. Azt mondták lehet, hogy már ma ideér a vihar... Azt hiszem, lényegében ennyi. -ecsetelte halál nyugodtan barátnőm.

-HOGY A SZARBAN LEHETSZ ILYEN NYUGODT, HA? CSAK ÉN PÁNIKOLOK? DE ŐSZINTÉN! MINDIG IS UTÁLTAM A VIHAROKAT, DE EZEK UTÁN! ÚRISTEN! -kezdtem egy "kicsit" pánikolni. Hát igen... egy "picit" ideges vagyok. Már szinte kezdtem úgy érezni, hogy pánik rohamom van -persze nem volt- de Luke gyorsan átölelt, fejemet mellkasába fúrtam, ő belepuszilt a hajamba és mind az öten elkezdtek nyugtatgatni, de nem igazán segített. Néhány percig még ki voltam akadva (tudni kell, hogy rohadtul parázok akár a legkisebb vihartól is, nem hogy egy olyantól ami miatt még haza is küldik a nyaraló embereket), de szépen lassan lenyugodtam és mindenki elkezdett pakolni.

Nagyjából egy óra telt el, anyáék most foglalják a jegyet a repülőre. kb. 3 óra múlva lesz a legközelebbi járat, azzal el is megyünk. Most itt ülünk egy szobában hatan (a srácok, én és Ally) és csendben hallgatjuk az egyre erősödő szelet és az egyre hevesebben zuhogó esőt. Egyszer csak beront a szobába apa, hogy küldtek mentő (?) repülőket és azzal is mehetünk. A miénk úgy egy óra múlva érkezik, a fiúké fél óra múlva, ezért ők rögtön felpattantak és villámgyorsan szedegették össze táskáikat. Mi is átszaladtunk a cuccainkért ugyanis mindannyian most megyünk reptérre... búcsúzkodni.

Hamar oda értünk, a taxisok most kivételesen nagyon gyorsan vezettek. Már csak néhány perc volt a gépük érkezéséig, ezért azt kihasználtuk, hogy elköszönjünk egymástól. Mindenki megölelgetett mindenkit, sírtunk egy kört, de nekem még hátra volt a legrosszabb... elbúcsúzni Luketól. Mi van ha soha többet nem látjuk egymást? Bele sem merek gondolni, hogy lehet ezzel vége is mindennek, ami köztünk volt.  Félve mentem oda Lukehoz, de ő is ugyanilyen bizonytalan és kissé félénk volt. Gondolom most jön a "szerintem az lesz a legjobb ha szakítunk" rész. Csak álltunk egymás előtt és néztük egymást. Nekem megállíthatatlanul folytak le a könnyek az arcomon, miközben mélyen a szemébe néztem. Egyszer csak gondoltam egyet és hirtelen a karjaiba vetettem magamat. Teljes erőmből zokogtam, de ahogy hallottam egy kicsit ő is szipogott.

-Szeretlek! -suttogta a fülembe. -Mindenkinél jobban. Sosem foglak elfelejteni, és ha lesz rá alkalmunk akkor újra kezdhetjük! Nem biztos, hogy fogunk még találkozni, de minden erőmmel azon leszek, hogy mégis tudjunk. Na jó... én ezt nem bírom. Tudod mit akarok ezzel mondani... igaz? -hangja még fájdalmasabban hatott mint eddig valaha. -Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy kimondjam. -hát én sem tudom majd kimondani.

-Igen, tudom mire célzol... én sem tudom majd kimondani.

-Akkor mi most...? Ahh, kimondom! Legalább tisztességesen váljunk el... Akkor mi most... szakítunk?! -kérdése inkább válaszként hangzott. Én csak még jobban sírtam, de elkezdtem bólogatni, hogy igen, jól mondja. -Sajnálom, Glo! -éreztem, hogy ő sem áll távol a sírástól.

-É-én is. Na-nagyon szere-tlek, és én s-se fogla-k elfel-elfelejteni.

"A Sydneybe tartó gép megérkezett. Az utasok megkezdhetik a felszállást."

Amint meghallottam a női hangot, vettem egy mély levegőt, egy kicsit eltávolodtam Luketól, hogy a szemébe tudjak nézni, ő letörölte könnyeim és adott egy utolsó, búcsú csókot. Amikor elváltunk felvette a csomagjait és elindult a gépe felé. Néhány lépés múlva visszafordult és intett egyet, miközben eltátogott egy sziát. 

Nem tudtam abba hagyni a bőgést. De ezt most teljesen komolyan mondom. Annyira sírtam, hogy már levegőt se nagyon kaptam néha, viszont hamarosan nekünk is megérkezett a repülőnk és mi is haza indultunk. Az út egy részét végig aludtam, majd arra keltem, hogy valaki kétségbeesetten a nevemet ismételgeti. Kinyitottam a szemem és teljesen lesokkoltam... zuhanunk. Komolyan, mint valami klisés filmben. Nem akarok meghalni! Még nem próbáltam ki egy csomó mindent! Még sosem paintballoztam, még sosem ugrottam ki ejtőernyővel repülőből (habár ezek után nem hiszem, hogy sok kedvem lesz hozzá), még sosem lovagoltam, még nem próbáltam ki az első osztályú wc-t, még nem voltam nudista strandon, még nem loptam a szomszéd néni fájáról barackot, pedig már sok-sok éve tervezgetem, csak ő mindig kint ült az ablakban és mindig észre vett volna... várjunk! Én akkora balfasz vagyok! Lehet, hogy néhány percen, másodpercen belül meghalok, de én ilyen idiótaságokon gondolkozok?!