The best holiday (L.H.)

Part 13

Luke szemszöge:

Nagyjából fél éve volt a baleset. Elmentünk a srácokkal a kórházba ahol a sérültek voltak, de azt mondták, hogy Gloria nevű beteg nincs a kórházban, azt pedig nem voltak hajlandóak megnézni, hogy esetleg mielőtt jöttünk nem volt-e ilyen. Senki se emlékezett semmiféle Gloriára. Tehát meghalt... Bele kell törődnöm, hogy ő már nincs. Igen, még most se sikerült teljesen kihevernem. Még most is szeretem. Egyébként a bandánk, a 5 second of summer, befutott. Híresek lettünk, és első turnénkra indulunk. Emlékszem Glo mindig azt mondogatta, hogy mi mennyire tehetségesek vagyunk és, hogy mivel ez a vágyunk, "robbanjunk be a köztudatba, hogy az emberek csodálhassanak minket" az ő szavaival élve. Annyira hiányzik. Alig bírom néha, hogy nem ölelhetem meg, nem csókolhatom meg, nem érhetek hozzá és még csak nem is láthatom. Az elején napról napra, egyre jobban viseltem a hiányát, de most már, napról napra egyre rosszabb. Természetesen ezt el kell nyomnom magamban. Elhatároztam, hogy új életet kezdek. Barátnőm van. 2 hete jöttünk össze, de közel sem szeretem annyira mint amennyire az én egyetlen Gloriámat szerettem. NEM! Őt el kell felejtenem! Jövő héten megyünk Amerikába. Nagyon izgatott vagyok miatta és a srácok is! Ezt nem ronthatom el nekik a szenvedésemmel.

Gloria szemszöge:

Körülbelül 6-7 hónap telt el azóta, hogy a gép lezuhant. Én voltam az egyik legszerencsésebb túlélő. Semmi komoly bajom nem volt azon kívül, hogy eltört a kezem, meg bevertem a fejem ami be is tört, de már rendben vagyok. Vagyis testileg. Lelkileg egy roncs vagyok. Ally, anyukám,bátyám és Ally szülei túlélték, de az én apukám meghalt az öcsémmel együtt. Luke nem tudom, hogy keresett-e, de az biztos, hogy engem nem talált meg. Maximum a hírnevet, meg valami pénzéhes ribancot. Annak, hogy befutottak szörnyen örülök. Mindig biztattam őket, hogy milyen tehetségesek, de azt mondták, hogy annyira közel sem, hogy híresek legyenek. Én megmondtam! Viszont annak, hogy Luke ilyen mélyre süllyedt, hogy egy ilyen lánnyal járjon mint most, annak egyáltalán nem örülök. Inkább hanyagoljuk a témát mert mindjárt sírok...

A sulit folytattam, de átiratkoztam egy művészeti suliba, ahol ének és rajz szakra jelentkeztem. Imádom ez a sulit, de sajnos túl sokan emlékeztetnek a 5sos fiúkra. Amúgy még mindig imádom a zenéjüket. Nagy rajongójuk vagyok, de még véletlenül sem jutott az eszembe, hogy elmenjek egy koncertre vagy valami. Nem akarom, hogy lássanak, nem akarom, hogy tudják, hogy élek. Az csak bekavarna nekik. Lukenak barátnője van, híresek lettek mind a négyen, most mennek az első turnéjukra, körbe utazzák majd a világot, valóra váltották az álmukat... nem kellek én oda, hogy ezt elrontsam. De már megint ezen kattogok....

Néhány hét múlva:

-GLORIAAA!! -visította fülembe Ally, reggeli ébresztőnek, mire én egyszerűen pofon vágtam. Nem túl erősen, de azért na... felkeltett. -Baszod! Jó erőset ütsz! -nevetett miközben arcát simogatta.

-Mivel felkeltettél?! -nevetek én is.

-Készülj megyünk vásárolniiii! -táncolt el a szekrényemig énekelve, majd azt kinyitva hozzám vágott egy fekete, a vállánál szegecses ruhát, meg egy szintén szegecses, magassarkú bokacsizmát... az utóbbi eléggé fájdalmas volt. Gyorsan felöltöztem, elvégeztem a reggeli rutinomat, megreggeliztem, aztán indultunk is a plázába.

Rengeteg ruhaboltban voltunk már és mindkettőnknél legalább 5-5 szatyor volt. Vettem egy csomó cipőt, pólót, nadrágot, pulcsit, néhány szoknyát, egy fekete bőrdzsekit, egy kutyusos mamuszt, néhány nyakláncot, és még hátra volt a fehérnemű bolt.

Miután ott is végeztünk, nevetve indultunk el egy kávézóba, viszont valaki teljes erőből nekem szaladt, én meg elestem és bevertem a törött kezem, ami bár beforrt, még mindig nagyon érzékeny. Aki nekem szaladt sűrű bocsánat kérések közben kezdte összeszedni a szatyraimat és a cuccokat amik kiestek belőlük, de én meg sem tudtam mozdulni hirtelenjében. Hogy miért nem tudtam? Az egyik oka, hogy rohadtul fáj a kezem és meg sem merem mozdítani. A másik, hogy a srácnak aki nekem szaladt túl ismerős a pofája...

Jó újra látni Hemmings!