∆drágább mint az èletem∆

Part 1

Fent vagyunk a tetőnkön...a Mi tetőnkön és elvagyunk. Mit mondhatnék? Ezek azok pillanatok amiket legjobban szerettünk. Egymás hülyeségein nevetni, basztatni egymást és nem utolsó sorban idióta selfiket csinálni amiket ugyse posztolunk sehova.

-Gyerekek, kérdezhetek valamit? - szólal meg Jakson és már sokadszorra belekortyol az üvegbe amiben már alig maradt alkohol. Mindannyian bólintottunk.

-Mi az: piros és fáj, ha belemegy a szemedbe?

Ez meghibbant. Le se tagadhatja, hogy részeg. Összenéztünk, de senki nem tudott mit mondjon erre az "értelmes" kérdésre. Vette az adást ezért befejezte.

-Vajon mi? - gesztikulált ritka "értelmesen". - például egy traktor!!

Ezen mindenki felnevetett. Honnét jött ez az idióta favicc? Dave a hasát fogva röhögött. Igen "kicsit" túlságosan részeg.

-Ezért taps jár!

-Köszönöm Holland! Ez olyan megtisztelő. - és a láthatatlan könnyein kezdte törölgetni.

-WTF?! - szólal meg egy idő után Aby szép magyarul.

A lámpák eloltódtak a lakásokban és az utcákon sem ég sehol semmi.

Amikor valami nagy zajra lettünk figyelmesek mindannyian oda futottunk a párkányhoz. Karambol. De nem akármilyen. A kamion felfordult és két kocsi durván beleütközött.

-BAZDMEG! - Dave reakciója...úgy kábé mindenre. - Ez durva.

-Az a kocsi... - sikítok fel. - az ismerős. - könybe lábad a szemem, nem nem lehet!!! Szart se látok, sötét van.

-Biztos nem anyukád az! - próbálnak megnyugtatni a többiek.

Nyomban futásnak eredek. A többiek meg jó barátaimhoz hívően utánnam.A szirénákat már hallani, de mi sehogy se, hogy leérjünk. A kurva életbe mióta ilyen hosszú ez a lépcső?

Kirohantam az épületből, a tűzoltók már próbálják szétszedni a járműveket túlélők után kutatva. Pásztázom a tömeget. Sehol nem látom. Tűzoltók és mentősök ezrei.

-A rendszám!! - ordítom és már nem bírom a tovább a könnyeim utat törnek maguknak és zokogni kezdek.

Futkározok össze-vissza. Hordágyak, hordágyak, hordágyak, de anyám egyiken sincs.

-Kisasszony! Nem mehet oda! - jön oda az egyik tűzoltó amikor közelebb kezdtek futni az autóhoz.

-Kérem! Az az anyám!!

-Nem, veszélyes!

-Rohadtul baszok a veszélyre! - és épp utat török magamnak, amikor megláttam. Ilyedtembe felsikítok és a szám elé kapom a kezem. Két mentős teszi rá egy hordágyra. Az arca csupa vér.

-Jól van? - teszem fel a kérdést hisztérikusan, mikkor ugyis tudom a választ. Az ember sajnálóan néz rám majd közli.

-Sajnálattal kell közölnöm, de... - itt megfordulok és már csak halkan hallom ahogy befejezi "nem".

Rohanni kezdek. A város sötét utcáin egy lélek sincs, csak én és pár méterrel lemaradva a barátaim. Senkivel sem akarok beszélni.

Tudom, nem voltam minta gyerek. Szerettem anyát. Miért kellett, hogy ez történjen? Miért pont velem? Nem birta már a tüdőm, leálltam és a földre rogytam úgy kezdtem el sírni.

Már csak azt érzem, hogy valaki hátulról átölel és teljes sötétség...

Köszönöm, hogy elolvastátok. Hagyjatok nyomot magatok után. Puszi.❤