Belső hangok

Szív

A szív mely,  mint a tűzviharban edzett acél, küzd bátran, törhetetlenül a sebzés tengerében, hogy mi egykor fontos volt, ne múljék, s a jelen oly közel érezhesse, mint még talán soha ezelőtt.

De a hullámok erősek. Mély sebeket ejthetnek, ha figyelmünk kósza útra tér, s gondolataink, mint valami útvesztőben kóborló, keresi az irányt. Elveszti a fényt, csak bolyong a tér és idő rejtelmeiben.

Akkor kell kinyitni a szemet, az illúzióban keresni a valót, és meglátni a láthatatlant. Eltompult érzéseid ne tévesszenek meg. Higgy és bízz magadban.

Ha mégis elgyengülnél ezekben az igazán megterhelő pillanatokban, a megszerzett sebeket hordd tisztelettel, sőt dicsőséggel.

A szív dolgozik. Halld meg pulzáló ritmusát, érezd, ahogy a vér áramlik az ereidben.

S bár idővel horpadhat a pajzs, tudd, hogy minden egyes ütéssel csak erősebb lesz.

Ha a tenger kitágul, valamiféle égi óceánná, merülj el habjaiban, engedd, hogy vezessen. Vezessen a sötét homályban. Ott, ahonnan eltűntek a csillagok, melyek anno még a múlt tükreiként ragyogtak.

Ha szél támadá a felszínt, esőt várj. Esőt mi elmoshat mindent. Elmossa a jelent, a jövőt és vele együtt a múltat is. De próbáld meg elrejteni az emlékeket, nem válogatva köztük.

Az átvészelt csaták nem voltak mindhiába. Erősebb, tettre készebb és tisztább lettél.