Belső hangok

Egy csepp

Egy csepp, két csepp, három csepp.

Telnek a másodpercek, percek, majd az órák.
De nem történik semmi. Csak ülök tétlenül, és számolom a csempéket. -1,2,3...
S majd, ha már végeztem a számolással, elkezdem visszafelé.
Csönd van!
A némaság elnyelt mindent, mi a felszín fényére vágyott.
Lelassul a légzés, a szívverés sem olyan heves, mint ahogy ezelőtt volt.
Mintha az idő is kifáradt volna.
Várom a megfelelő pillanatot. A nehézsége azonban abban áll, hogy nem tudom, mikor jön el.
Nincs semmilyen ismertető jele. Jön és bemutatkozás nélkül cselekvésre hívja a testet, az elmét.
Lehet, hogy nincs is megfelelő pillanat. Az is lehet, hogy minden pillanat megfelelő.
Akkor most mi legyen? Jó kérdés.
Nem és nem!
Ennek nem szabad kérdésnek lennie,... itt és most már nem.

Csepp, csepp, csepp ... - a sokadik.

Csepp ... - az utolsó.

Ezelőtt nem gondoltam volna, hogy pár másodperc is ilyen hosszú tud lenni. Hosszú volt.

Sok kép, emlékképek, hangok villantak fel. Hangok régről. Emlékek. Szépek, kevésbé szépek, de történtek.

Elég volt egy golyó és egy lövés. Nem több. A visszhang is menekült. Puff. Csak ez a durranó hang zengte át a helyiséget.
Az idő múlásával, azonban a visszhang is elnémult. Elnémult, mintha nem is lett volna.
Pont úgy, mint én.